- Jelenhez kötött múlt - Patak Mártával egy boldog papról

Már a Visegrádi Rezidensprogram ösztöndíjasaként 2018 őszén is a Simon, a boldog pap című regényén dolgozott Pozsonyban. Mikor és miért ragadta meg a brutálisan megkínzott és önkényesen kivégzett pap története, mikor fogant meg a regény ötlete?

Még általános iskolás koromban szavaltatták velünk a Hamburger Jenő által írt Latinka-balladát, annak egyik strófája így szól: „»Állj elő, hát, Szalma János, / te is Farkas komisszáros.« / – Szól a báró Prónay – / »Mehettek már Marcaliba / Simon paphó’ meggyónni!«” (Latinka Sándor [1886–1919] szociáldemokrata politikus, a Somogy megyei direktórium tagja, akit 1919. szeptember 16-án a Prónay-különítmény Kaposvárott társaival – Szalma István[!], Farkas László, Tóth Lajos, Lewin Samu – kivégzett – A szerk.) S bennem ezek a sorok egy életre megmaradtak, nagyon érdekelt, ki ez a „Simon pap” – kísértett engem, s később már tudtam, regényt fogok írni róla. 2017-ben éppen Spanyolországban dolgoztam egy regény fordításán, amikor barátnőm írta, hogy egy rózsakertész kiirtotta az egész ültetvényét, mert már nem tudta fenntartani – ezzel az erős képzeletbeli képpel indult meg aztán bennem a regény, s lett belőle az első – A gróf kivágja szőlejét – jelenet.

Simon Józseftől nem maradt fenn írásos dokumentum, bár a története nem volt ismeretlen a történészek vagy éppen a filmkészítők előtt – mik voltak a kiindulópontjai, amelyek alapján elindult, milyen kutatásokat végzett?

Első körben a már fellelhető szép- és szakirodalmat olvastam el a korszakról. 2019-ben aztán szinte az összes levéltári konferencián részt vettem, követtem a Trianon 100 kutatócsoport előadásait, kiadványait. Segítettek történészek, most hirtelen csak Kóródi Máté és Tengely Adrienn nevét említem. A régi kaposvári általános iskolám helyén működik ma a Somogy Megyei Levéltár, s itt található Andrássy Antal főlevéltáros gyűjteménye erről a korszakról, amire nagyban lehetett támaszkodni, és persze az 1918–1920 időszakának újságjait is végigolvastam, mert Simon történetét történelmi kontextusban kívántam megírni – hiszen eleve értelmezni is így lehet. Nem a mából visszafelé megközelítve, hanem az „akkori most”-ban kell gondolkodni. Erre a megközelítésre törekszenek a Simon életéről filmforgatókönyvet író regényszereplőim is.

Miért döntött a filmforgatókönyv-szerű elbeszélői mód mellett, ami magának a Simon utáni kutatásnak a történetét is magába foglalja?

Nem akartam sima történelmi regényt írni, számomra fontos, hogy az elbeszélésben magában is valami a jelenhez kösse a történetet – nem véletlen, hogy a filmkészítők stúdiójának neve: Múlt a Jelenben. Azt a ma divatos elbeszélői attitűdöt pedig nem akartam követni, amiben én, a szerző is megjelenek, ahogy éppen kutatok. A dupla fikciót preferálom.

A három évvel korábbi évforduló, így a nagyobb figyelem elérése nem befolyásolta a regény megírásának felgyorsítása érdekében?

Egyáltalán nem. Ellenben írtam a püspöknek, kérve, hogy az alkalomra tekintettel, szentelje be Simon sírját, mert annak idején, amikor a tömegsírból azonosítva a tetemét, saját sírba temették, pap, ugye, nem lehetett jelen. Szerettem volna egy ökomenikus megemlékezést is a fehér- és vörösterror áldozatainak… A püspök végül annyit megtett, hogy 2019. március 19-én, József napon megemlékezett róla egy misén. A marcali plébános – akit szintén felhívtam – pedig azt mondta, hogy a sír már be van szentelve, a korábbi plébános megtette ezt valamikor a ’90-es években. Ez az egész azért is fontos, mert amikor 1969-ben a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját ünnepelték, Simont afféle mártírpapnak kiáltották ki. Na, ennek az ízig-vérig katolikus szellemben nevelkedett családja nem igazán örült. Később az unokaöccsével személyesen is beszélve egyértelmű volt, hogy a család mindent el akart követni, hogy lemossák róla a kommunista címkét. Mert hiszen sosem volt az, mint ahogy egész Marcaliban sem akadt egyetlen egy sem. Engem pedig mindig is az olyan karakterek érdekeltek, akiket nem lehet se jobbra, se balra tenni…

Annak ellenére, hogy Somogyban vértelen volt a Tanácsköztársaság, éppen ebben a megyében történt a legtöbb fehérterror által elkövetett kivégzés. Ennek mi az oka?

Akinek bármilyen kicsi szerepe is volt a közigazgatásban, már kommunistagyanús egyénnek nyilvánították. Utána aztán a Horthy nevével fémjelzett korszak egybemosta a szociáldemokratákat a Tanácsköztársaság kommunistáival. Szociáldemokrata érzelmű emberek sokasága és párt pedig már jóval az 1919. áprilisi hatalomátvétel előtt jelen volt az egész megyében, így Marcaliban is.

Simon József végülis miért került börtönbe a Tanácsköztársaság elvérzése után?

Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos április 17-én a napilapokban, így a Népszavában is, közzétette, hogy a húsvétvasárnapi misén, és azt követően is még kettőn, a papoknak fel kell olvasniuk a vallásgyakorolással kapcsolatos elvárásaikat. Ami egyébként a szabad vallásgyakorlatot hangsúlyozta. Ezt Simon tette meg Marcaliban. Ez lett a bűne aztán. Hogy miért a káplánt bízta meg Rumi István plébános a virágvasárnapi nagymise megtartásával? Azt a fiatal papot, akit korábban ő is nagyon várt, mert iskoláit Keszthelyen és Veszprémben jelesül végezte, jó szónoknak bizonyult, s minden arra mutatott, hogy jó pap lesz belőle? Nos, a nép választott papja és közte komoly ellentéteket szült, hogy míg Ruminak bőven volt mit a tejbe aprítania, s gazdag kereskedőkkel borozgatott az alkoholtilalmas tanácsköztársasági időkben is, valamint a testvére is jól megszedte magát a háborús konjuktúrán, addig Simon a szegényeket pártolta: az 50. évfordulón még szemtanúk számoltak be róla, hogyan vitt fát a rászorulóknak a szülőfalujában, Szenyéren. Ehhez járult még hozzá – s ezt korábban senki nem vizsgálta –, hogy Simonra nagy hatással lehetett az alsópapság mozgalma, mely már 1919 januárjában egyenlő bánásmódot követelt magának, elutasítva azt a kiszolgáltatottságot, amiben a plébánosaikra voltak utalva, például a javadalmazásukat tekintve, és ezt Simon a prédikációiba is belefoglalta. Az alsópapság mozgalmának Somogyban a buzsáki káplán, Horváth Ferenc volt a radikális élharcosa.

A források Simon mellett elsősorban zsidó származásúakat említenek a megkínzottak és a kivégzettek között. Bujtatott pogrom?

Nyilvánvalóan az volt, hiszen a közvélekedés szerint a bolseviki eszmékre „ők a legfogékonyabbak”. Prónay maga is megemlékezett róla, hogy már a Nemzeti Hadsereg Szegedről való megindulásakor figyelmeztette őket Soós Károly tábornok: „Ne öljetek meg nekem túl sok zsidót, mert abból bajok lesznek.”

Ennek ellenére is a Prónay-különítmény tevékenységét később hallgatólagosan legitimálták. Ahogy Simon és kivégzésre ítélt társai esetében szintúgy.

Hogyne, hiszen jogilag semmiképp sem lehetett. Éppen ezért íratott jegyzőkönyvet a főszolgabíró, amit a jelenlévőkkel szignóztatott is, bizonyítván, hogy ő megtagadta a börtön kulcsának átadását, s ennek ellenére mégis arra kényszerítették, hogy adja át a foglyokat. 1920-ban nyomásra vád alá helyezték, aztán fel is mentették őket.

Mi indokolta Simon brutális – ujjait borotvával kihegyezték, koponyájából a szent olajjal megkent kört kimetszették, mindkét szemét kiszúrták, majd egy a ló farkához kötötték – megkínzását?

Mondhatjuk, bevett eljárás volt a korban. Megkínozni, felakasztani, lefényképezni. Szentendén – „ellenkező előjellel” –, amikor Kucsera Ferenc szentendrei káplánt kínozták meg és lőtték agyon a vörösök a monitor lázadás idején, az ő holttestét is közszemlére állították.

Simon „a nép választott papja” volt – de mitől boldog, ahogy a regénycím mondja?

A regénybeli forgatókönyvíróm fejében fordul meg a gondolat, éppen Kucsera boldoggá avatásának kezdeményezése kapcsán, hogy Simon esetében is Rómához kellene fordulni. Másfelől ez egy szójáték, mivel a legtöbb nyelvvel ellentétben a magyar nem használ külön szót az egyházi és hétköznapi értelemben vett „boldog”-ságra.

A beszélgetésünk elején, a választott narráció kapcsán említette, hogy fontos a múlt jelenhez kötődése. Milyen szempontból vetül a mára Simon József története – a regényben?

A regény sokat tud tenni azért, hogy egy adott történelmi korban jobban eligazodjon az olvasó, a történelmi szakmunkákat eleve csak egy szűkebb réteg olvassa. Ebben az 1918 őszétől, a háború végétől kezdődő, egészen 1920-ig terjedő „egy évben” nyilvánvalóan nem könnyű eligazodni, még annak sem, aki alaposan elmélyed benne – ha csak azt vesszük, hogy Kun Béla nem írta alá a békefeltételeket, ellenben Horthy emberei igen!... Valóban, sok momentum visszaköszön belőle a jelenünkben, hiszen a mai bajaink kiindulópontjai mind ebben a korszakból erednek. Hatos Pál történész fogalmazott úgy, hogy ezt az egy évet még unokáink is emészteni fogják. Nem didaktikus módon, a valós történelmi tények köré fikciót építve, ebben a regényben is ezt teszik a szereplőim.

+1 kérdés

Időközben, most augusztus végén megjelent az új, Fronthatáron című novelláskötete. Mi köti össze a belefoglalt húsz elbeszélést?

A válogatásom alapvető szempontja volt, hogy a lehető legkülönfélébb novellák kerüljenek egy csokorba. Legyenek bár fikcióba csomagolt valós történetek, például a Kubába áthajózó dédapámról (aki soha nem járt ott), vagy Vén Zoltánról, a Székely Hadosztály ezredeséről, aki a gyöngyöspusztai öregotthonban hunyt el (ahol a nagymamám is). De az egyik megemlékezik a görögországi tűzvészek áldozatairól, a másik a spanyolországi Aragónia tájairól… A címadó novella – amit az orosz-ukrán háború februári kitörése napján olvastam fel egy vajszlói irodalmi esten – maga is háborús történet, a ’45-ben a Pilisben rekedt német tiszt találkozását meséli el a 2. Ukrán Front katonájával.