Azon a nyáron Toszkánában vakációztunk. Az út levedlett kígyóbőrként tekeredett a hullámzó lankák tövében. Az apró falu épp szembenézett a dombokkal, melynek hófehér házait, mintha a két völgy közé szórta volna egy óriási kéz, akár egy csipetnyi sót. A tengerparton harangtorony ágaskodott az ég felé, hogy bárányfelhőket karcolhasson a mennybolt kupolájára. Napraforgómezők bólogattak a szélben, erdők sötét foltjai közepette nyújtózott a megszelídített kert. A kúria mellett szőlőlugas, olívaültetvény, ciprus. Letetted a szennyeskosár tetejére a Búcsú a fegyverektőlt, akkor olvastad harmadszor. Hemingway volt a kedvenced. A pulóverem volt rajtad, a kétoldalra húzott bambuszfüggöny között a nyitott ablakot nézted. Az üveg mögött a távolban ködbe burkolódzó hegyek magasodtak. Fehér elefántok, mondtad. Leültél a kád peremére, megengedted a vízcsapot. Háttal álltam neked, a tükörből néztelek fél kézzel a mosdóra támaszkodva, derekamra tekert törülközővel. Nyomasztó volt a pára a fürdőszobában. Félóránk volt a taxi érkezéséig, a városba mentünk vacsorázni.
– Tényleg így gondolod? – kérdezted.
– Már megbeszéltük – mondtam.
– Meggondolhattad magad – fontad össze a karjaid magad előtt. – Látod, ahogy a gőz kimegy az ablakon?
– Törvényszerű. A leghidegebb pont felé áramlik – feleltem.
A hegyeket bámultad, miközben a meleg víz alá tetted a kezed.
– Döntöttél? – kérdezted.
– Gyereket akarok, de tőled nem lehet.
– Hagyj el, keress mást! – sóhajtottad.
– Az előző feleségemtől lehetett volna gyerekem.
– Miért csinálod ezt?
– Amikor megismerkedtünk, tudtam, mit vállalok – feleltem.
– Itt az ideje, hogy végre felnőj.
– Mindig furcsán néztem az olyan felnőttekre, akiknek nem volt gyermekük.
– Egy ötvenéves gyerek vagy – mosolyogtál.
– Az apaság egy kitöltött lottószelvény, amit nem játszom meg soha.
Elzártad a vízcsapot, nyugtalanító csend telepedett ránk. Felálltál a kád széléről, levetted a pulóvert. A tükörből figyeltem ívelt csípőd, keskeny derekad, lágy esésű vállad kiegyensúlyozott arányait. Megkívántalak, éreztetni akartam minden szeretetem. Nem a gyönyör vezérelt, nem a kielégülés vágya űzött. Egyesülni akartam veled, mélyen beléd hatolni, feloldódni a teljességben. Szerettelek kényeztetni, de nem úgy, ahogy korábban a többi nőt. Melletted szabad embernek éreztem magam, nem korlátoztak a külső konvenciók, sem a belső gyávaság.
– Nem éreztem még ennyire férfinak magam senki mellett – mondtam.
– Mi van, ha ez megváltozik? – kérdezted.
Befeküdtél a vízbe, megbűvölten meredtél az ablak mögött szemérmetlenül kitárulkozó tájra.
– A volt feleségemmel csődöt mondtunk. Elszigeteltem magam. Ha kérdezett, hallgattam, ha beszélt, nem figyeltem.
– Nem próbálkoztatok?
– Egy ideig. Azt hittük, ikreink lesznek. Fiú és lány. Hiányzott belőlem a bizalom. Végül nem sikerült. Elváltunk.
– Így egyszerűbb volt – mondtad.
– Ez megerősített, hogy gyerek nélkül könnyebb az élet – feleltem.
– Nem te leszel az egyetlen, akinek nincs gyermeke.
– Nem tudtam, mit veszítek – mondtam.
– Vannak, akik sosem vállalnának gyereket, ha újrakezdhetnék.
A bambuszfüggöny felé néztél, kinyújtottad a kezed, és megérintetted a gyöngyfüzéreket.
– Azt hiszed, hogy minden rendbe jön, és boldogok leszünk? – kérdeztem.
– Biztosan tudom. Ismerek másokat is, akiknek nincs gyermekük.
– Én is.
– És boldogok mind.
– Apám intézetben nevelkedett, anyám a nagymamájánál – dünnyögtem magam elé.
A szüleimre gondoltam, mindketten úgy éltek, mint a fészekből kipottyant fióka. Nem volt szavuk a szeretetre, hiába bújtam a szárnyaik alá, átsüvített rajtam a hideg. Hiányzott a szeretetteljes, szigorú, támogató útmutatás. Ötvenéves koromig zavarodottan tévelyegtem a saját világomban. Ha lett volna bátorságom, jó apa lehettem volna, de már késő.
– Ez egy gyászfolyamat – mondtad.
– Elrontottam mindent.
– Mit mondasz?
– Azt mondtam, elrontottam mindent.
– Együtt is lehetünk család.
– Nem, nem lehetünk!
– Előttünk az egész élet.
– Már késő. Ha egyszer elvesztetted a lehetőséget, nem kapod vissza többé.
– De van még esélyünk.
– Jó, majd meglátjuk.
A hegyeket nézted az ablakon át.
– Olyanok, mint a folyóhoz tartó elefántcsorda – mondtad. – Értsd meg, én nem kívánom tőled, hogy lemondj a gyerekről.
– Kellesz nekem. Könnyen elengedem ezt az egészet.
– Persze, könnyű lesz, te már csak tudod.
– Igen, hiába gúnyolódsz, akkor is tudom.
– Többet nem fogsz emiatt bánkódni?
– Gyerek nélkül is képes vagyok élni.
– Megtennél valamit a kedvemért?
– Bármit megteszek a kedvedért.
– Zárjuk itt le a beszélgetést, nagyon szépen kérlek!
Nem feleltem, a tükörképem néztem. Megcsörrent a telefon. Felvettem, igen, szóltam bele, majd letettem.
– Tíz perc múlva itt a taxi.
Befejeztem a borotválkozást, alaposan megtisztítottam a pengét. Elpakoltam. Néztelek, nyakig elmerültél a kád vizében, a résre nyitott ablakon kifelé gomolygó párát bámultad.
Eltelt két év. Ha veled vagyok, nincs szükségem senkire, ha együtt nevetünk, nem sóvárgok a boldogságra, ha téged nézlek, lehunyom a szemem, mint aki már mindent látott. Nem kutatom a hibáidat, mert elfogadtam magam. Nem benned keresem a biztonságot, mert látom a saját értékeim. Nem érdekel, merre haladunk, mert megtaláltam a küldetésem. Tegnap az sem bizonytalanított el, amikor a szökőkútnál megláttam azt a fiatal lányt csecsemővel a karján – tudom, hogy mást adok a világnak, mint a gyermekem.
Csendben felkelek az ágyból, még alszol. Kimegyek a fürdőszobába, elhúzom a bambuszfüggönyt, kinyitom az ablakot. Napraforgómezők, harangtorony, tengerpart. A távolban a hegyek, akár a fehér elefántok.
