Kell egy jó térkép a Gemencről, hogy az ember ízlelgethesse a csak itt előforduló, szépséges helyneveket. A “Buvat”, a “Veránka” és a többi név itt érvényes, a dunai ártérben, ezek a mi helyszíneink.
Kora nyáron a Malomtelelőtől jöttünk kifelé a Grébecből. Gyönyörű verőfényben be lehetett látni az erdőbe a víz felől, az éppen csak zölden rügyező fák ágai között. A torkolat előtt néhány száz méterre egy terepmotorral rohanó ember állt meg a parton, és kiabált felénk. Bőgette a motorját és ordibált.
A gyerekeimmel lassan csurogtunk a vízen. Villanymotorral, merthogy dunai mellékágba csak így lehet bemenni. Fölöttébb zavart, hogy az eredményes és jó hangulatú kirándulást elrontotta a gyönyörű természeti környezethez nagyon nem illő motorbőgés és a kiabálás. Lassan ráfordultam a partra, hogy jól megnézzem magamnak azt a furcsa embert, aki nem átallott a Gemenci erdőben terepmotorral rohangálni és még másokat is megzavarni. Felmerült bennem, hogy bajban lehet a kiabáló ember, segítségre van szüksége.
Arra nem gondoltam, hogy a természetvédelmi terület szolgálatban lévő alkalmazottja tisztelt meg azzal, hogy hangosan felhívja a figyelmünket a Nemzeti Park látogatásának szabályaira. Neki úgy tűnt motorozás közben, hogy motorcsónakot lát a vízen, és a saját szörnyű zajától nem hallotta a csendet, a mi csendünket, ami az akkumulátoros meghajtás sajátja.
Megálltunk, és néhány lépésről néztük egymást. Nekem az egyenruha felismerése, a közegnek a villanymotor felismerése jutott. Mondanám, hogy csend lett, de nem. A lánykáim nézték a dühös bácsit, ahogy sebességbe rúgja a dübörgő motorját, és kifarolva elvágtat a parton. Amint a távolodó motor zaja elült, megbeszéltük, hogy az egyenruhás úr tévedett, azt hitte, hogy mi a motorcsónakunkkal zavarjuk az erdő csendjét, a dunai mellékág békéjét. A lányok nevettek, feleségem mosolya is segített, hogy ne az ordenáré hivatalosság képtelen akciójával törődjek.
A Grébec minden évszakban szép. A látogatásunk célja a Malomtelelő elérése volt. Amíg tavasszal jól átlátható az erdő, és víz is van a csónak alatt, be lehet menni a Gemenci erdő egyik legszebb részére. Maga az erdő nem annyira változatos a parton, mert 1919-20-ban, a királyi közalapítványi és az érseki birtokon hatalmas erdőtarolás történt. Válogatás nélkül kivágtak minden fát.
Akkoriban, egy évszázaddal ezelőtt a Duna medrének mélyülése még messze nem volt olyan katasztrofális, mint manapság. A Grébec még hajózható volt. A tarvágást Budapest ellátása érdekében végezték. Azt gondolták, hogy a jól bejárható dunai mellékágak mentén letermelik az erdőt, és vízi úton megoldják a főváros faellátását. A terület faanyagát úgy egy-másfél év alatt fölvágták tűzifának.
“A letermelt területek zöme a Királyi Közalapítványnál volt. A grébeci ág mellett, a Vassorompótól Kisszigetig és Buvatig. Buvaton az elérhető erdők Bárkarakodóig. A rezéti Duna-ágban Bárkarakodótól Malomtelelőig az egész letermelt terület kb. 336 ha volt, a következő megoszlásban: Kissziget 52 ha, Grébec-part 20 ha, Buvat 64 ha, Malomtelelő 200 ha. Összesen 336 ha, kb. százezer köbméter. “ (Hódi István)
Százezer köbméter fa, csak itt, ezen a részen. A történelmi léptékű természetrombolás máig érzékelhető. Főként a szakszerű, következésképp rendezett, szépen feltárt, érett telepítések mutatják, hogy Gemenc bizony nagyrészt telepített erdő. A '19-20-as tarvágás nyomot hagyott az ártéri erdőben. Szakszerűtlen és elnagyolt művelet volt. Rengeteg szorult helyzetben élő ember vett benne részt, meglehetősen nyomorúságos körülmények között. Megélhetést találtak, és akkor még vezényelték is őket: részben katonai művelet volt. Budapest szempontjából a gemenci fakitermelés fontos volt, de számos erdészeti cég kapott ilyen szörnyű feladatot, főként a nagyobb városok ellátása kapcsán, az ottani erdők terhére.
Van itt még egy lényeges elem. '23-ig Baján és környékén a Péter nap volt a legnagyobb ünnep, mert szerb megszállás volt, és a királyt I. Péternek hívták. Amikor bizonyossá vált, hogy vissza kell adni a területet, akkor Bajától délre, ezerhektáros nagyságrendben több tarvágás történt, egészen Karapancsáig, József nádor erdőbirtokáig. Vitték a fát válogatás nélkül. Ennek a pusztításnak csak töredéke a korábbi rezéti kitermelés. Nem ismerem az akkori szerb törvényeket, melyek alapján az erdőrészek tarvágását elvégezték. Bizonyára a Szerb Királyságnak is megvoltak a saját szempontjai.
A mostani intézkedések, a látványos, jól idézhető, szabad "tarvágás" és hasonlók szörnyű károkat okozhatnak. A vágási kapacitás igencsak véges. Amennyire tudható, ez csak egy elem a "kormány mindent megtesz" című történetben. Valójában igencsak alkalmatlan és a kapacitás oldaláról nem megalapozott lehetőség.
A most életbelépő szabályozás vélhetően kizárólag a téli fűtési szezon megmentése érdekében, észszerű - de legalábbis kényszerű - megfontolások mentén született. Nem gondolom, hogy a megjelent szövegben olvasható korlátozások, lehetőségek mögött ne lenne valódi kényszer. Amint azt sem vonom kétségbe, hogy a Duna-Dráva Nemzeti Park alkalmazottja terepmotorral sokkal több helyre eljut, mint gyalogosan. Hatásosan védi az erdőt a fatolvajok, talán az orvvadászok és egyéb környezetkárosítók ellen. A párhuzam adja magát.
Az erdő a miénk. A vízen járunk, a Duna is a miénk. A fa, a vad szükségképpen a fával, a vaddal gazdálkodóké. Időnként úgy gondolják, hogy a nekünk, a gyerekeinknek járó szépség is beletartozik a gazdálkodás körébe. Koronként a szabályozás összemosódik a tulajdonlás eszközeivel.
El tudom fogadni, hogy a Dunát is szabályozni szükséges. Telerakjuk kővel, hidakat, kikötőket építünk. A medersüllyedés miatt hamarosan a gemenci erdő védelmében is szabályozni kell a vízjárást. Az atomerőmű is végletesen függ a folyótól. Biztonság kell. Kiszárad az Alföld. Előbb-utóbb vizet vezetünk a Kiskunságba. Értem, hogy átértékelődhet, mi a fontos.
Nagyon jól elviselem, amikor engem is korlátoznak, szabályoznak a természet védelmében. Még a furcsa eseti akciók sem zavarnak. De történelmi példák mutatják, hogy nem feltétlenül csak észszerűség van az intézkedések mögött: nem létezik indok, amely alátámasztja, hogy a védett erdők tarvágásának engedélyezésével kellene kezdeni. Sokkal valószínűbb, hogy az évek óta érvényben lévő vágási, megújítási tervek szerint folynak az események. De láttuk, hogy az országban több helyütt, a múlt században is volt tarvágás, hol a háborús szükség, a kényszer okán; és működött a lehetőség kihasználása, még ha királyi rendelkezésre is.
Ragaszkodom ahhoz, hogy amikor felhasználjuk, feléljük a közösen védett értékeinket, azt valamiféle közmegegyezés szerint és hiteles szakmai felügyelet mellett tegyük. Még ha egészen biztos is, hogy télen hideg lesz.
Márfai Péter, volt országgyűlési képviselő (MSZP)
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
