Amikor ki van írva egy filmre, hogy igaz történet inspirálta, sajnos a legtöbb esetben ez konkrétan nem tesz hozzá semmit az adott műhöz. Persze, vannak kivételek, például amikor a Libanoni keringő című animált dokumentumfilm végső képsorai átmennek az 1982-es libanoni archív felvételeibe, azok mindenkit szíven ütöttek. Fikciós zenés mű esetében is láttam már koherens megoldást, mint például a Bohém rapszódia vagy a Rocketman esetében. Bill Pohlad producer-rendező legújabb filmje, a Dreamin’ Wild esetében is igaz a „igaz történet” háttér, bár ahogy néztem, sokszor magam sem hittem el.
A mű Donnie és Joe Emerson története, akik tiniként készítettek egy saját kiadású lemezt, a Dreamin’ Wildot és… nem történt semmi. Donnie sikertelenül próbálkozott a zeneiparban, Joe pedig a favágóként élte az életét. Aztán mintegy harminc év múlva az internet következtében felfedezték új generációk maguknak az albumot, melyet egy igazi lemezkiadó újra kiadott. És a filmben és a valós életben is a Baby című daluk többtízmillió ember kedvence lett. Mit keres egy ilyen sikertörténet a Velencei Fesztiválon? Sokat! Bill Pohlad ugyanis nem az amerikai álom-szerű hollywoodi klisé szerint képzelte el a művét, hanem rendkívüli érzékenységgel festi meg az összetört művészlélek karaktertanulmányát, melyben a Donnie-t alakító Casey Affleck személyében megtalálta a tökéletes színészt. Az aktor szokás szerint „halkan”, a felszín alatt játszik hatalmasat és ezt a rendező, ahol érte kihasználta. Bátran rá mer bízni hosszú jelenteket, végtelennek tűnő snitteket és valahogy sikerül neki a világ csalódottságat és a személyes agóniákat átültetnie a néző lelkébe. Nem lenne fair itt nem megemlíteni Walton Goggins nevét, akit Joe-t alakítja a látszólag könnyebb szerepben, de valójában neki, a háttérben lévő, tehetségtelen testvérnek a figurája is legalább annyira árnyalt, mint Donnié. Egyszóval, ha bombameglepetést kell mondanom az idei fesztiválról, az a Dremin’ Wild, mely az örök reményről, és annak a lelket próbáló súlyáról szól, úgy, mint még zenés portréfilm soha.
Az idei versenyprogramnak a fesztivál végére időzített nagyágyúi közé sorolta mindenki A fiú (The Son) című drámát. Író-rendezője, Florian Zeller nagyot ment az első egészestés művével, Az apával, mely végül két Oscar-díjat is kapott: a legjobb színész (Anthony Hopkins) és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Zeller most is a saját színművét adaptálta filmre, mely egy újabb generáció története immár: középpontjában Peter (Hugh Jackman) áll, aki új feleségével, Beth-el (Vanessa Kirby) és nemrég született fiúgyermekével él. Egyik este beállít az első felesége, Kate (Laura Dern), hogy segítséget kérjen: Peter nagyobbik fia, Nicholas (Zen McGrath) egy hónapja nem ment iskolába. Peter beszél vele, és belegyezik abba, hogy hozzájuk költözzön Nicholas és ezzel minden magától megoldódik majd. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetett volna: szép lassan egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem mindennapos Nicholas lelki sérülése, melyet a válás okozott. A dráma elsősorban Peter karakterére fókuszál, akit az apja elhanyagolt gyerekkorában (a rossza apa szerepében feltűnik Anthony Hopkins egy varázslatosan erős jelenet erejéig) ám ő nem akar ebbe a hibába esni – aztán csak sikerül neki. A fiú sorsa olyan végzetes és tragikus, mint egy klasszikus görög dráma és Hugh Jackman élete talán legjobbját nyújtja, igaz nem is láttuk őt ennyire mély dráma szerepben. Florian Zeller nincs könnyű helyzetben, hiszen első egészestés filmje, Az apa szenzációsra sikerült és nyilván mindenki ilyen folytatást vár tőle és míg A fiú is jó film, de azért látványosan elmarad minőségben. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Zeller számos ponton ottfelejtette a vásznon a színházi dramaturgia sajátosságait, a jelen idejű előadásban működő dialógusok a filmen olykor kifejezetten furcsán hatnak. Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy A fiú című film kikerülhetetlenül teátrális – a szó jó és rossz értelmében egyaránt.
