Amikor II. Erzsébet 2003-ban Vlagyimir Putyint fogadta, a brit belügyminiszter kutyája ugatni kezdett. A királynő erre megjegyezte: „az állatoknak nagyon egyedi ösztöneik vannak”.
A csütörtökön elhunyt uralkodó humoráról számos legenda kering. Ez is fontos része annak az örökségnek, amit az utókorra hagyott. Ferenc pápához, vagy a dalai lámához hasonlóan azon kevesek közé tartozott, akit az egész világ szeretett, elismert, mert képes volt beszélni az emberek nyelvén, megértette az idők szavát. Az ukrajnai háború kapcsán Kirill orosz ortodox pártiárka agressziópárti megnyilvánulásain láthatjuk, attól még, hogy valaki egy egyház feje - ne feledjük, II. Erzsébet az anglikán egyház élén állt - még nem biztos, hogy képes függetleníteni magát a napi politikától.
II. Erzsébet legfőbb érdemei között említhetjük, hogy Nagy-Britannia mélyrehatóan megváltozott a trónra lépése óta eltelt 70 év alatt, és véghez vitte azt a lehetetlen küldetést, hogy megőrzött egy olyan intézményt, amely már túlélte önmagát, történelmi léptékkel mérve úgyszólván őskövületnek számít. Ebben segítségére voltak a médiumok is. A brit lapok, előszeretettel csámcsognak a királyi család ügyein. II. Erzsébet a hatvanas évek végén a kamerákat is beengedte a királyi palotába, amivel sikerült emberközelibbé tennie a monarchiát. A tömegmédiának hatalmas szerepe volt abban, hogy a királynő és családja globális hírességgé vált.
A királynő a folytonosság jelképe is volt, a britek túlnyomó többsége számára magától értetődő, hogy az uralkodót II. Erzsébetnek hívják. Most azonban új korszak köszönt be a Brit Nemzetközösség életébe. Az elhunyt fiának, III. Károly királynak kell belopnia magát az emberek szívébe. Nem lesz könnyű a „nép monarchájává” válnia, hiszen édesanyja magasra tette a lécet, ráadásul Károly sosem volt igazán kedvelt személyiség. II. Erzsébet, illetve a 25 éve tragikusan elhunyt Diana hercegnő árnyékában maradt, tavalyi felmérések szerint a britek inkább fiát, Vilmos herceget látnák szívesen a trónon.
Az uralkodás azonban nem kívánságműsor, különösen az Egyesült Királyságban, ahol ragaszkodnak a több évszázados hagyományokhoz, a színházi előadásként ható szertartásokhoz. Nagy-Britanniában a modern monarchia nemzeti szimbólum, bár ez a jelkép nem mindig tükrözte a nemzet bonyolultabb valóságait. Manapság, a megélhetési válság közepette, mind többekben merülhet fel a kérdés: tényleg szükség van-e fenntartani hatalmas összegekért ezt a „cirkuszt”?
Károly uralkodásának ez is a tétje: bár az uralkodónak csak jelképes jogkörei vannak, de megfelelően él-e a lehetőségeivel és lépéseivel képes-e igazolni a monarchia fennmaradását? A másik kihívás számára, hogy a Nemzetközösségen belül egyre jobban érzékelhetőek az elégedetlenség jelei, Kanadától Ausztráliáig mind többen sürgetik a brit koronával való szakítást és a köztársaság államformájának bevezetését. II. Erzsébet személyének is nagy szerepe volt abban, hogy ezeket a mozgalmakat sikerült háttérbe szorítani, nagy kérdés azonban, hogy Károly is elég vonzerőt jelent-e a közösségben maradásra és sikerül-e teljesítenie történelmi küldetését.