Az utóbbi évtized politikai történései nyomán egyre többen döbbentek rá arra, hogy kétfajta Magyarország létezik. Azzal magyarázzák a vidék másfajta világát, hogy az ott élők tudatlanok – de a dolog nem ilyen egyszerű.
Az 1993-ban elhunyt Ancsel Éva tanulmányaiból is tudjuk, hogy a tudás nemcsak az ismeretek dolga, hanem összefügg egész életünkkel, célt, értelmet és erkölcsi tartást ad az embernek. A történelmi körülmények hatására Magyarországon a falu és a város másfajta valóságai eltérő társadalmakat és azokra épülő szellemiséget teremtettek. A magyar társadalomra általánosan jellemző keresztény-konzervatív-kispolgári mentalitás és a múlt iránti nosztalgiakultúra a városban racionalitással és változó mértékű szociális gondoskodással kapcsolódott össze. Vidéken viszont az egykori nemesi-dzsentri világból és a mindenkori paraszti alávetettségből megmaradt vagy újraéledt tudati és mentalitásbeli elemek épültek be, hatottak és hatnak a gondolkodásra.
Mindezek a gyorsan változó világban természetesen átalakulnak, de az évszázadok alatt létrejött életszemléletbeli eltérések megmaradtak és új elemekkel is bővültek. Az a változtatás, vagy annak ígérete lehet sikeres, amelyik beilleszthető ennek az az ellentmondásos szellemiségnek a kereteibe. De mi történik akkor, ha kiderül, hogy az életünk hamis valóságtudatra épült, és nem születtek új remények?
Ancsel Éva szerint a bekövetkező változásokat mindenki a saját kortudata szerint fogadja be, vagy utasítja el. A kortudat az ember magáénak tartott és követett tudása, erkölcsi és lelki beállítottsága, múltbéli öröksége, amelyek elemei gyakran tudattalanul hatnak. Ennek a bonyolult kölcsönhatásokkal átszőtt emberi működésnek a meghatározó lényegét abban látta, hogy sokszor nem a tudás hiánya, hanem a felismert igazság etikai vállalása az elfogadhatatlan. A mindennapi életben valamennyien egy korábban kialakult gondolati-érzelmi rutin szerint működünk, az teszi az életünket megnyugtatóan biztonságossá. A másfajta igazság megjelenését azért viseljük nehezen, mert megcáfolja mindazt, amire a hitünket és a korábbi életünket építettük. Ellenállunk, és erősebb lesz az önigazolásunk szándéka is.
Igy működik ez társadalmi szinten is, amikor már láthatóvá válik az igaz-valóság, de a társadalom egy része mégsem akarja elfogadni a tudhatót. Az igazság elutasításának mértéke attól függ, hogy kit milyen mértékben érinthet az általunk belakott világ célszerűség-illúziójának szétfoszlása. Évtizedekbe került, amíg az egykor volt Kádár-rendszer átfogó társadalom-átalakításának pozitívumai megváltoztatták a közgondolkodást. Egy évtizednyi Fidesz-kormányzás intézkedései, propagandája és az egyházak közreműködése kellett ahhoz, hogy a hagyományos szellemiség visszaépüljön a közgondolkodásba. Ezt semmiféle ész-érvekkel nem lehet megváltoztatni, de egy-egy jól eltalált szlogen a hozzá kapcsolódó gondolatokkal, érzelmekkel nagyon hatásos lehet, felerősítheti a valahová tartozás érzését és az ellenszenvet is a másként gondolkodókkal szemben.
Ahogyan egy embernek, egy társadalomnak a valóságos életerejét is az mutatja meg a legjobban, hogy mennyire tudja elviselni a hazugságot és elfogadni az igazabb tudást. Tapasztaljuk, hogy minél magasabbra jut egy ember a társadalmi ranglétrán, annál inkább fél a változástól, azokat gyűjti maga köré, akik a kialakult viszonyoknak, a "dolgok rendjének" megőrzését vállalják. A vezető, a köré gyűlő hívei és hatalmának haszonélvezői sokrétű összekapcsolódása mindig a bűnök születésének alapjává válik. Ebben a minden embert átfogó érdekrendszerben csak a rendkívüli emberek képesek a felismert igazság próbatételeinek vállalására – a többség megalkuszik, tudni sem akar az igazabbról. A hazugság elfogadása azonban megmérgezi az életet és a társadalmat.