Nem, szerencsére sem a Föld, sem az emberiség, sem a magyarság nincs még végveszélyben. Ugyan vannak veszélyt jelentő globális problémák, tudjuk. Ezekkel foglalkozni is kell. Globálisan is, lokálisan is. Sok „magyarember”, családok, akik a napokban kapták meg a rezsihazugságot feketén-fehéren leleplező villany- és gázszámláikat, joggal érezhetik, hogy családi gazdálkodásuk végveszélybe került, jónéhány gazdasági vállalkozás már ezen is túl van, lehúzták a redőnyt.
Mégis, most az iskolák világát érintő minapi események jelentik a legnagyobb veszélyt. A polgári társadalom végének veszélyét.
Az Orbán-kormány bírálói sokat vitatkoztak arról, hogy mikortól, vajon melyik törvényhozási-kormányzati intézkedéstől lehet számítani a többpárti parlamenti demokrácia végének kezdetét. A centrális erőtér, a politikai ellenfelek „legyilkolásának” szükségességét megfogalmazó kötcsei tézisek meghirdetésétől? A törvényeket „okosba” megkerülő törvényhozástól? A visszamenőleges hatályú törvényhozástól? A választási rendszer átrendezésétől? Az alkotmány helyébe lépő jogi dokumentumtól? A fékek és ellensúlyok kiiktatásától, az egymástól független hatalmi ágak vazallusi függőségi rendszerbe szervezésétől? A politikában az erőszakot is alkalmazó hatalom megjelenésétől? A parlamenti bábozás állandósulásától? Az élet minden területét, még a hálószobai eseményeket is átható politikai indoktrinációtól? Mindig voltak, még tekintélyes szakemberek is, politikai pártok is, akik azt mondták, nem, ez még nem kacsa, amelyik ugyan hápog is, meg totyog is, meg úgy is néz ki, mint egy kacsa, de ez még nem az, ez még nem kacsa…
A minap a sztrájkjogtól jogszabállyal megfosztott pedagógusok polgári engedetlenségi akcióba kezdtek. Amikor még csak meghirdették akciójukat, az illetékes állami vezető, nevezzük nevén, Maruzsa Zoltán államtitkár, történelem szakos tanár-politológus levélben hívta fel a pedagógusok figyelmét, hogy márpedig polgári engedetlenség mint olyan: nincs. Nyilván történelmi és politológusi tanulmányai során nem hallott sem Mahatma Gandhiról, sem Martin Luther Kingről és mozgalmaikról, de kimaradt neki a ma regnáló párt vezetőinek 2007. február 2-i akciója is. „Magyarországon súlyosan megsértik a gyülekezés jogát, korlátozzák a magyar polgárokat a véleményüknek a kinyilvánításában. … Láthatóan a kormány tehetetlen, vagy nem is akar semmit sem tenni. … Ez így nem maradhat, ilyenkor marad a polgári engedetlenség.” Mondhatta volna ezt egy mai pedagógus-szakszervezeti vezető, egy pedagógus civil aktivista is. De nem ők mondták. Ezt egy akkori parlamenti képviselő, egyben a mai kormányfő, Orbán Viktor mondta.
Az Orbán-kormány az elmúlt tanév végén – idén májusban –, a veszélyhelyzeti rendeleti kormányzás rendszerében a köznevelési intézményekben dolgozó pedagógusok sztrájkjogát gyakorlatilag ellehetetlenítette. A pedagógusok a bérrendszer tarthatatlansága, a kedvezőtlen munkafeltételek, az érdemi szakmai munkát gátló körülmények és egyéb, az oktatási rendszert feszítő jelenségek miatt demonstráltak, amire a kormány válasza nem a párbeszéd kezdeményezése volt, hanem az adminisztratív megoldás, a sztrájkjog korlátozása.
Jogászok akadémiai vitákat folytattak arról, hogy vajon a sztrájkjog első vagy második generációs alapjog-e, kapcsolódik-e az állampolgárok gyülekezési jogához, annak gyakorlásához, és ebből a sztrájkjog levezethető-e, illetve milyen viszonyban van a pedagógus és más köznevelési munkavállaló sztrájkjoga a köznevelési szolgáltatást igénybe vevő kliensek – gyerekek, szülők – egyéb állampolgári jogával, és így tovább. Volt tiltakozás is, de hiába volt minden, a köznevelési intézményi munkavállalók alapjogának jogszabályi korlátozása ma is érvényben van.
A kormány a nevelés-oktatás problémáiról tárgyalni sem hajlandó sem a szakszervezetekkel, sem a szakmai szervezetekkel. Másról, másokkal sem, a társadalmi egyeztetés gyakorlatát az Orbán-kormány felszámolta. A nevelés-oktatás ügyeiben álláspontja merev, mellőz minden pedagógiai szempontot, szigorúan adminisztratív jellegű, korlátozó ma is. Orbán nemzetmegosztó politikai rendszerének logikája, akaratvezérelt oktatáspolitikája minden olyan értéket kiiktatott a nevelés gyakorlatából, amelyeket a modern pedagógia hirdet, és ami akár csak csírájában is, de megvolt a praxisban: autonóm cselekvés, reflektív tanulás, csoportos, kollaboratív feladatmegoldás, a másik véleményének megértése, de nem feltétlen elfogadása.
A sztrájkjog korlátozása ügyében vazallus szervezetei – Kúria, Alkotmánybíróság – minden beadványt visszapattintottak. Az érvényben lévő szabályozás szerint a köznevelési intézményekben a kollektív önrendelkezés, a gazdasági és szociális kiszolgáltatottság elleni tiltakozás, a munkavállalói ellenállás joga nem érvényesíthető. Ez az a helyzet, amire kimondható, idézve a mai kormányfő egykori érvelését: ez így nem maradhat, ilyenkor marad a polgári engedetlenség.
A pedagógusok egyik civil szervezete a meg nem oldott bérhelyzet, az ebből adódó pedagógushiány és az egyéb problémák miatt a szeptember eleji diáktüntetés alkalmával polgári engedetlenségi akciót hirdetett. E hírre a pártkatona államtitkár – aki e játszmában, lássunk tisztán, csak egy gyalog - a levelében jogi és erkölcsi megközelítésű érveléssel reagált. Ilyen nincs, a pedagógusnak engedelmeskedni kötelessége. És egyébként is, milyen példát mutatnak a gyerekeknek azzal, hogy nem hajlandók engedelmeskedni.
Hatott ez az álságos érvelés. Ahhoz képest, hogy a pedagógus társadalom százezres nagyságrendet jelent, nagyon kevesen választották a figyelem felhívásának ezt a módját a tarthatatlan bérhelyzetre, a pedagógushiányra.
Már a pártkatona-levél is jelezte, hogy a polgári társadalom ideája leáldozott, de ami ez után következett, az a vég. A polgári engedetlenségi akcióban résztvevő pedagógusok névre szóló fenyegető levelet kaptak a tankerületi vezetőjüktől, hogy ha még egyszer …, akkor ki lesznek rúgva. A miskolci Herman Ottó Gimnázium igazgatóhelyettesét nem fenyegették. Őt már fel is menttették megbízatása alól.
Végveszélyben vagyunk? Lehet vitatkozni arról, hogy mikor kezdődött a polgári társadalom ideájának elporlasztás. De hogy ma végveszélyben van - ha már nincs is itt a vége ennek az ideának -, az biztos. Van még remény - mondom örökkön naiv-optimista pedagógusként. Vagy győz a fenyegetőző rendőrattak az iskolákban, a pedagógusok meghunyászkodnak, és lesz majd rend, a félelem rendje; vagy egy társadalmi-foglalkozási csoport magára talál, a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmével példát mutat polgártársainak, a magyar embereknek, az állampolgári ismeretek tantárgy gyakorlatával pedig a gyerekeknek is - és ezzel visszahozza a reményt.
A villany- és gázszámlák kifizetésének gyarló valósága után a reményt, hogy a polgári társadalom ideája, a szabadság rendjének gondolata nem veszett el.
