Vakbélnapló 11.
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”
Radnóti Miklós
Úgy van ez is, mint valami szállodában, távoli idegen helyen, amit pár nap alatt belakunk: rendjén való, ha búcsúzkodunk kicsit. Igaz, itt nem a tengerparti fövenyt sétáljuk körbe még utoljára, begyűjtve újabb szép formájú kavicsot, kagylóhéjat. Nem a kedves kis trattoriában rendelünk még egy utolsó kávét, kandírozott cseresznyeszemmel lezárt ricottás canollival, mert ilyen jót otthon úgyse eszünk. Nem időzítjük úgy a vonatindulás előtti perceket, hogy még beleférjen egy Opera-szelet az Ill-folyó partján. Nem hagyunk ki direkt turista látványosságot, hogy legyen miért visszajönni, és nem sóvárgunk majd nyákos, ködös novemberi délutánokon a napfényes teraszon halványsárgán megcsillanó, a pohár falára hideg párát simító hűvös rajnai rizling után.
De azért valahogy elköszönünk innét is.
Előbb a szobában járatjuk körbe a szemünket, részben azt kutatva, nem felejtetettünk-e valamelyik sarokban fontos dolgot. Bár a helyiség kicsi, kétágyas, zeg-zuga kevés van, azért az ágy korcai közé becsúszhatott telefontöltő, fülhallgató, egyéb lényeges apróság. Nézzük az ablakot csak félig eltakaró függönyt, ami az egész délután ideverő forró napsugarakat nem űzi el, látjuk az elromlott, javításra váró rolók ferdére ernyedt vonalait, lecsüngő fonalát, és előre szánjuk az utánunk érkezőt, amiért neki is meg kell küzdenie majd a tikkasztó meleggel. Nem tudjuk, de gondoljuk: az irodai részeken biztosan van légkondicionáló, s talán magyarázat is rá, hogy ott miért, és itt miért nem.
Végigsétálunk a folyosón. Már nem előregörnyedve, csoszogva, mintha minden lépés egyenként fájna, de azért még korántsem magabiztosan. Mi lesz ha hazaérünk, s a viszontlátás örömében hasunknak, s persze hegünknek ugrik két virgonc, örökké szeles óriás schnauzerunk - suhan át a gondolat –, de aztán az aggodalom hangját mégis inkább a várakozás izgalma veszi át. Benézünk egy-egy nyitva hagyott ajtón. Intünk a bácsinak, aki hetvenöt éve tolókocsiban ül, vagy ágyban fekszik, mert amikor született, nem vigyáztak rá eléggé. Egyetlen rossz mozdulattal eldőlt a további sorsa, az, hogy sosem lesz deli férfi belőle, nem fut majd a többi kamasszal fel a hegyen, nem sétál andalogva egy lánnyal, s gyámolításra szorul majd egész életében. Az arcán mégis derű, s az integetést ki nem hagyná soha. Megnézzük végre jó alaposan, ki az az öblös hangú férfi, aki órákig tudott fennhangon mesélni otthoni sztorikat, ügyet sem vetve arra, hogy a történet érdekfeszítő vagy sem: elégnek bizonyult, ha annak szálai körülötte forognak. Elmellőzzük a nővérpultot, ahol ismerőssé lett arcok bújják a monitort. Nem fehér köpenyben, az utcán egyek lesznek majd a többi járókelővel, az itteni főszereplőkből statiszták. S betegből, kórtermi számból, baloldali ágy lakójából emberré leszünk újra magunk is, ahogy kilépünk az épület ajtaján, magunk mögött hagyva az itteni napokat.