Egyszer a pesti Váci utcában söröztünk a párommal, és két turista srác megkérdezte angolul, hogy odaülhetnek-e az asztalunk túlsó végéhez. Hibátlan angolsággal szóltak hozzánk, ám amikor leültek, ismeretlen nyelven kezdtek egymással beszélgetni. Ebbe néha angol szavakat kevertek, főleg számokat – talán pénzről beszéltek? Fúrta az oldalamat, hogy milyen nyelv ez. Füleltem: nem germán, nem latin, nem szláv, nem görög, nem finn. Lett, litván? Csakhogy a beszédükben voltak foghangok (mint az angol „th”), ami azoknál nincs. Végül megkérdeztem. „Walesi”, mondták. Kiült az arcomra a meglepetés, hogy két húsz év körüli fiatalember walesiül társaloghat. „Különös” – nyögtem zavartan. Mire az egyik: „This is our language!” (ez a mi nyelvünk), a másik pedig szigorúan hozzátette:
„Dyma ein hiaith!”
Ami ugyanaz walesiül. Ezt akkor persze nem értettem, most a Google-fordítóból másoltam ide, de nyilván ezt mondta.
(Kitérő: a Magyar Tudományos Akadémia az idegen „Wales/walesi” írást ajánlja a magyaros „Velsz/velszi” helyett. Én – nemzeti érzelmű lévén – ezt nem helyeslem, de hát szabály az szabály. A renitens Arany János bezzeg magyarosan írja: „koronád legszebb gyémántja Velsz.”)
A walesi nyelv egyáltalán nem hasonlít az angolra. Nagyon távoli rokonok egyébként, mert a walesi a kelta nyelvek közé tartozik, ilyenek még az ír, a skót-gael és Franciaországban a breton.
Valamikor a Brit-szigetek egész területén kelta nyelveket beszéltek, magukat Britto-nak nevezték, ezért hívjuk a szigeteket Britanniának.
Küllemük is inkább olaszos: alacsonyak, sötét szeműek és hajúak, nagyon mások, mint az angolok, akik később jöttek, az V. században, onnantól viszont megállíthatatlanul szorították a keltákat a nyugati peremvidékre. Az angolok többnyire szászoknak hívták magukat; walesiül mindmáig „saesneg” (vagyis szász) az angolok neve.
Az angolok a honfoglalásukkor még pogányok voltak, afféle viking-sisakos marconák, csak egy évszázaddal később lettek keresztények és írástudók. A walesiek (tehát a kelták) ezzel szemben finomak és kulturáltak voltak, keresztények és írástudók, hiszen ők előzőleg római uralom alatt éltek. Csak ugye a rómaiak elmentek, és otthagyták őket az angolok martalékául – a kelták pedig képtelenek voltak ellenállni, inkább hátráltak.
Máig rejtély, hogy miért nincsenek az angolban walesi-kelta jövevényszavak, holott a leigázottak jóval civilizáltabbak voltak (tartották a római örökséget, infrastruktúrát!).
Vessük ezt egybe a magyar helyzettel: a honfoglaláskor a magyarok katonailag erősebbek voltak a szlávoknál, akik viszont civilizáltabbak voltak, keresztények, földművelők stb.: ezért vannak a magyarban szép számmal szláv szavak, a zálogtól a boronáig, a nadrágtól a borotváig, parázna, csütörtök, pohár, megye. Az angolban gyakorlatilag semmi walesi nincs, mintha a walesiek féltékenyen őrizték volna nyelvi kincseiket. Hiába kérdezték a hódítók, hogy ez mi, meg az mi, egy se bírta mondani, hogy walesiül mit hogy hívnak. Szinte csak nevek vannak a walesiből angol használatban, így a Lloyd (ősz hajú, néha a walesi kiejtést utánozva Floyd), az Evan (János), a Dylan (tenger fia) stb. A walesi nyelv saját neve „cymraeg” (ejtsd kömráig), Wales pedig „Cymru” (ejtsd kömri), latinul Cambria. A walesi nyelvben vannak régi, a latinból még az angol betörés előtt átvett szavak: „ffenestr” ablak, „eglwys” templom, „llyfr” könyv – nem véletlenül hasonlítanak a franciára (fenêtre, église, livre), mely – jóval később – szintén ezeket a latin szavakat használta fel. Jellemző, hogy az ország neve franciául „Pays de Galles”, vagyis gall ország, és a walesi nyelv neve „gallois”.
Wales 1283-ban vesztette el végleg a függetlenségét, amikor I. Edvárd király, angol király elfoglalta. Nyilván volt a walesieknek számos honvédő akciójuk, főleg a legendás Arthur király győzelmei, aki brit (azaz walesi!) katonáival harcolt az angolok ellen.
Arthur nem biztos, hogy létezett, de az biztos, hogy hősiesen harcolt.
A sors iróniája, hogy ma a „brit” szót az angolokra is értjük (sőt főleg őrájuk), és Arthur az angol mondavilág hőse – mintha mi Szvatoplukot a magyar hősi múlt nagy alakjaként tartanánk számon. A walesi folklórban Arthurnál fontosabb a XV. századi (valódi) függetlenségi hős, Owen Glendower (= Owain Glyndwr), aki egy ideig függetlenedni tudott az angoloktól: ő volt az utolsó walesi születésű fejedelmük. Ő a dicső múlt romantikus jelképe, róla vannak elnevezve gimnáziumok, művészeti díjak és mozdonyok.
A walesi nyelv létezéséről először Szerb Antaltól értesültem, aki így ír A Pendragon legendában: „A walesi nyelv nagyon csodálatos. Minden egész másképpen, egészen túlvilágian hangzik. Például el lehet még egy nyelvet képzelni, ahol a sört úgy hívják, hogy:»cwrw«?” Beleborzongtam. Ma már tudom, hogy ez „kuru”-nak hangzik, tehát semmi különös, csak az írás olyan furcsa, őnáluk a „w” betű jelöli az „u” hangot.
A BBC honlapjának alján walesiül is kérdezi, hogy elfogadom-e a „cwcis”-t, azaz a sütiket: ez egyszerűen az angol szó átvétele, tessék hangosan kimondani!
Mindez azért aktuális, mert III. Károly a minap kinevezte az új walesi herceget, aki a hagyomány értelmében a saját elsőszülött fia, a trónörökös, azaz Vilmos herceg. Ám e cím félrevezető, ugyanis itt a Prince nem herceget jelent, hanem fejedelmet, uralkodót. A Prince of Wales cím olyan, mint nálunk az erdélyi fejedelem, tehát egy nagyobb uralkodónak alárendelt tartományi vezető. Az angol Wikipédia így fogalmaz Rákócziról: „he was Prince (Hungarian: fejedelem) of Transsylvania”. Shakespeare is használja így: „monuments of princes” – Győry Vilmosnál „fejedelmi emlék”, Szabó Lőrincnél „királyi oszlopok”. Persze a Prince of Wales cím évszázadok óta teljesen formális, mert Wales semmiféle önállóságot nem élvezett, szemben Skóciával, amely mégiscsak királyság, még ha perszonálunióban van is Angliával (ezért nincs külön Prince of Scotland, hiszen az maga az angol uralkodó!).
Az Arany-ballada idején a bárdok természetesen walesiül énekeltek és szórták Edvárdra átkaikat (amit valaki szinkron-tolmácsolt a királynak).
Montgomery várromja alatt, a városkában van egy emlékpad és egy márványtábla, rajta Arany János neve és balladájának témája; a helyi sörfőzde pedig árusít „Walesi bárdok” címkéjű sört, amin magyar és walesi zászló van, középen Arany fényképe!
Shakespeare korában is természetes volt, hogy a walesiek walesiül beszélnek. A IV. Henrikben egy angol lord feleségül veszi Owen Glendower lányát; a nő nem tud angolul, a férj nem tud walesiül – így hát elbeszélnek egymás mellett és nagyokat mosolyognak. Shakespeare nem írta le a walesi szövegeket, csak annyit: „Itt a hölgy walesiül beszél”. Nyilván olyan színészfiúra osztották a lady szerepét, aki tudott walesiül. Az Ahogy tetszik-ben az erdei élet szépségéről énekelve ezt mondják: „ducdame” – ami a walesi „dewch da mi” (gyertek hozzám) megközelítő leírása. Ám háromszáz évvel később, Szerb Antal idejében a walesi már-már titkos nyelv volt, az angolok nem támogatták a használatát, igyekeztek a walesieket átnevelni az angolra.
Wales nagyon szép ország, de kicsi, 3 millió lakosa van. Ebből kb. 600 ezer, azaz csupán 20 százalék beszéli a walesit, miközben minden felnőtt beszéli az angolt. A walesiül tudók Észak-Walesben tömörülnek – ez nem véletlen, ennek történelmi, gazdasági, kereskedelmi okai vannak: ahogy távolodunk Londontól, úgy találunk egyre több kelta beszélőt, Írországban a távoli nyugaton, Skóciában és Walesben északnyugaton. Az 1960-as években aztán fordulat következett, örvendetes lépések történnek a nyelv megőrzése érdekében. A tisztán walesiül beszélő BBC Radio Cymru 1977 óta, a hasonló tévécsatorna 1982 óta létezik.
Wales iskoláinak egynegyede tiszta walesi nyelvű, ami nagy szó – persze az angol nyelv mint tantárgy itt is kötelező; az angol tannyelvű iskolákban viszont kötelező tantárgy a walesi nyelv. (Nem sok foganatja van, nehéz.)
Az ezredforduló óta van walesi parlament, mely bizonyos, a brit parlament által leadott jogkörökben dönthet, például oktatás, egészségügy, szociális ügyek stb. A parlament neve „senedd”, ez régi latin átvétel a „senatus” szóból (ami tulajdonképpen vének tanácsa).
A kelták nagyon szeretnek énekelni (ma is vannak bárdok!), Walesben évente nagy dalnok- és költőversenyt rendeznek, ennek neve Eisteddfod. Kulturális fesztivál, mely egyben folklórvásár, népviseletes felvonulás, többnapos evés-ivás. Bizonyos értelemben ősi hagyomány, de igazából 1861-ben rendezték az elsőt. Elvileg csak walesi nyelven szabad énekelni és szavalni, ami a fenti adatok fényében igencsak szűkíti a részvételt. (Mintha nálunk úgy rendeznének cigányfesztivált, hogy csak cigányul szabad fellépni – miközben a cigányságnak csak kisebb része tud cigányul.) Erősen Halászbástya- meg kurultáj-jellege van a dolognak, de végül is a zene meg a költészet senkinek sem árthat. Nem könnyű az angollal mérkőzni.
A XX. század legjelentősebb walesi költője, Dylan Thomas egy szót se tudott walesiül, kizárólag angolul írt. A walesi hercegnek sem kell walesiül tudnia.
A beszélők száma, ha lassan is, de emelkedik: a walesi jelenleg a legéletképesebb kelta nyelv, úgyhogy lekerült a veszélyeztetett nyelvek listájáról. 2011 óta hivatalos nyelv, minden állami felirat, közszolgálati dokumentum kétnyelvű, és fölül mindig a walesi van, csak hát a lakosság 80 százaléka ezt nem érti. Innen adódnak olyan vicces bakik, mint az a kétnyelvű felirat, amin angolul ez állt: „A játszóteret felnőttek nem használhatják” fölötte pedig walesiül ez: „Rydw i ar wyliau, fe'i cyfieithaf yn nes ymlaen.” (Szabadságon vagyok, majd lefordítom.)
