Kedves olvasóim, itt a vég. Nem, egyelőre nem a világ dől össze, hanem ennek a sörsorozatnak szakad vége a 72. résszel, amely nekem az egyik legkedvesebb számom a 24 és a 32 mellett. Persze, joggal kérdezhetnék, hogy miért nem hagytam abba akkor a 24. vagy a 32. rész után, amire az a válaszom: mert szerettem és élveztem ezt a sörtárca-sorozatot írni. Sokat söröztem közben, s még többet tanultam a sörről, remélem, önök is hasznosítottak belőle ezt-azt, s remélem azt is: szerették.
Most viszont vége van, akárcsak a sörszezonnak, tudniillik a sörszezon úgy május közepétől szeptember elejéig tart, utána hűvösebb időszak következik, ami a sörivóknak nem barátja. Sört hidegben az ember nem szívesen fogyaszt, az ősznek és a télnek megvannak a maguk speciális italfajtái, de ezekre most nem térnék ki, úgyis tudják, miről beszélek.
Köszönöm önöknek a sok-sok levelet, biztatást, pozitív megjegyzést – egy magamfajta firkász számára az olvasói visszajelzés nagyon sokat jelent, mert nincsen annál rosszabb, ha az ember írásait néma űr és közönyös vákuum fogadja. De – gondolom – igaz ez a sörgyártás nagyipari és kisüzemi mestereire is, ők sem kedvelik, ha termékük, az ősi múltra visszatekintő, több ezer éves fejlődésen átesett sörital nem találkozik a célcsoport ízlésével. (Ja, igen, ha már a kisüzemi szót említettem, jó lenne, ha a jövőben a „kézműves sör” kifejezést felváltaná nyelvünkben a „kisüzemi sör”, az előbbi ugyanis már annyira mindennapivá és hétköznapivá, közhelyessé devalválódott, hogy nem mozdít meg a sörivó ember lelkében semmit. Kézműves sör, hallja az ember, s okos fejével biccent: nem remél.)
Magunk között szólva nem gondoltam volna, hogy ez a sorozat megér 72 részt. Azt hittem, úgy 40-50 tárca jön ki belőle, de ha hiszik, ha nem, maradt bennem annyi téma, hogy még ugyanennyi kijönne belőle. A sörtéma ugyanis kimeríthetetlen, elvégre a sör lényegében interdiszciplináris élvezet tárgya: foglalkozik vele a történelem, a társadalomtörténet, a szociológia, az élelmiszer-tudomány, a gasztronómiatörténet, a gasztroszociológia, az irodalom, a vallás, s végül – sajnálatos módon – az orvostudomány is, azon belül a félelmetesen hangzó addiktológia.
Igen, ez az egyetlen dolog, ami a mindennapi sörivástól az igazi sörivó embert eltántorítja: nem szabad mindennap sörözni, legfeljebb hetente egyszer-kétszer, különben az ember könnyen az addiktológián találja magát, ahol alkoholbetegként lajstromozzák, s ez élete végéig így fog maradni. Engem szerencsére elkerült ez a rém, mert szerencsés alkat vagyok: otthon, egyedül, csöndes magányomban sem sört, sem semmiféle más alkoholt nem tudok meginni, nekem a sörhöz kocsma kell és társaság.
Kérdezték sokan, hogy lesz-e könyv ezekből a sörtárcákból, amire mindig azt szoktam válaszolni, hogy én magam nem tervezem, de ha valamelyik kiadó lehetőséget látna benne, nem dacolnék az akaratával. Igaz, én volnék a legjobban meglepve, ha ebben valamelyik kiadó lehetőséget látna, amit abból következtettem ki, hogy két íróbarátommal is beszélgettem egy lehetséges közös sörös könyvről, s habár beszélgetés közben mindketten élénken helyeseltek, sőt, a szemük kifényesedve csillogott, később kiderült, hogy egyikük sem forszírozta a dolgot – úgyhogy ami az élénk helyeslést és a szemek kifényesedését illeti, azt utólag a beszélgetés közben elfogyasztott sörök mennyiségének tudom be.
A sörözés másik nagy hátránya – a már említett alkoholistává válás veszélye mellett –, hogy jelentősen rontja a memóriát. Legalábbis az enyémet, meg úgy tűnik, az íróbarátaim emlékezetét. Olyan íróbarátom is volt, akinek elküldtem ezekből a tárcákból vagy ötvenet e-mailben, és amikor rákérdeztem, hogy elolvasta-e, s mit szól hozzá, lehet-e ebből közös sörös könyv, a kedves barátom csodálkozva húzta fel a szemöldökét: „mit is kellett volna elolvasnom?”. Nem vettem személyesre a dolgot, utólag ezt is a beszélgetés közben elfogyasztott sörök mennyiségének tudom be. Sörözések közben támadtak egyes ragyogónak tűnő ötleteim a következő sörtárcához, s ha ezeket nem jegyeztem föl azonnal, akkor örökre elvesztek a neuronhálók bolyhai között, s csak az emlékük maradt meg, az is csak azért, hogy bosszantson. (A memóriavesztés persze nem mindenkire igaz, Petri Györgyről olyan legendák keringenek, hogy az asztal alatt részegen heverve milyen okos megjegyzéseket tudott hozzáfűzni az asztal fölött zajló társalgáshoz.)
Ha volt e 72 sörtárca között gyöngébb darab, akkor kérem megértő bocsánatukat – ami engem illet, igyekeztem mindig a legjobb formámat hozni, ami persze nem mindig sikerül az embernek, pláne olyankor, ha egyszerre úgy 5-6 orgánumnak dolgozik. De azért nagyon remélem, hogy többségében élvezték e sorozatot, s ha most vannak olyan olvasók önök között, akik sajnálják, hogy véget ér, akkor ez nekem – elnézést, de így van – végső soron örömöt jelent. Ha hiányozni fognak e sörtárcák a Szép Szóból, annak én nagyon fogok örülni, mert ez azt fogja jelenteni, hogy nem dolgoztam és nem söröztem hiába.
