aktivitás;idősek;gombaszedés;makk;

Gombakirály és makkász: árokparton, erdőmélyen keresik a megélhetést az idősek

Az elmúlt harminc év tömegeket hagyott az út szélén, részben a technológiai fejlődéssel, részben a szemtelen gazdagodásokkal, de az elmúlt „piszkos tizenkettő” még mélyen le is sajnálta őket. „Amennyitek van, annyit is értek”, suhantak el mellettük a tenderhajtású egzisztenciák. De a magyar ugaron megőszült öregek nem rínak-picsognak, két kezükkel tartják meg magukat. József, az első rinyabesenyői cigány bevándorló család legidősebb tagja például nap nap után a nyakába veszi az Árpád-erdőt, és vargányára, nyúlgombára megy – ha esik. De manapság fukarul szórja életvizét az ég, ráadásul az újév elragadta tőle Mamát, akivel aranylakodalmukra készültek. Fertályórányira tőle Aranka az ötvöskónyi utak mentén térdepel, és a vörös tölgy makktermését szedi, amiből az erdészetek újulatot nevelnek az erdők utánpótlására. Öregek gazdagság nélkül, térdelve is egyenes derékkal, nemzetgazdasági haszonnal. Ha volna magyar érdek, ez lenne az.

– A hajlongást nem bírná a forgóm, gyerekeim, így meg vidáman elvagyok – mondja mosolygó szarkalábakkal, vagányan, határozott hangon. Kiállását megkérgesítette az elmúlt harmincöt év egyedülléte.

Útszéli újulat

Teleki Istvánné, Aranka a tavalyi makkpénzéből vette az idei tüzelőt. A keresménye értékét elárulja, de diszkréciót kér. Nem szeretné, ha a szerény hozamú útszéli makkosokat megszállná a konkurencia. Nehéz idők jönnek elvégre. Most nincs gondja a riválisokkal. Kilogrammonként 200-250 forintot kap a termésért, amit a zsákokból kiöntve tárol, hogy ne fülledjenek be a szemek. Kocsányos és csertölgy mostanában nem termett arrafelé, csak vörös. Abból sem minden fa alja ke­cseg­tet sikerrel. Egy fasorban jó, ha négy-öt terem. A makk erdészetekhez kerül, elvetik, és így – szaknyelven szólván – újulat, vagyis csemete lesz belőlük. Mivel az erdei makkgyűjtésnek területenként eltérő szabályai vannak, s ezeket ők nem ismerik, inkább kerülik az erdőket.

Aranka egy helyi fiatalasszonnyal járja a területet, és Cirmossal, a kis sárga autóval, amit ő vezet. Negyvenévesen szerzett jogosítványt. Benzin-hozzájárulást nem kér, mert a szedőtárs családja sok mindenben segíti őt az ötvöskónyi portán. Minap reggelre kelve kereket kellett cserélni, de a fafűrészelésben is elkél a segítség.

– Megfagyni már biztos nem fogok – tekint szét a hátsókerten, ahol katonás rendben sorakoznak az apránként megvásárolt kalodák abriktolt tartalmai. A néhai disznóól és a fészer is rogyásig van. Az antwerpeni törpetyúkok tojóházában már kosarakat látunk, az egyikben hat apró tojás, míg a többi, tucatszám, gondosan felstószolva a sarokban.

– Hatvanévesen tanultam meg kosarat fonni, de fület sajnos máig nem tudok – vall színt, csinos kasát jobb híján ölelve.Aranka férfi szabóként végzett. Sztálinvárosban tanulta ki a szakmát, ahol született. Később Nagyatádra költözött, férjhez ment, három gyermeke született. 1985-ben kezdődtek a gondok.

– Hosszú a sora ennek, de mielőtt folytatnám, megelőzésképpen beveszek egy nyugtatót – lép a komódhoz, és így tesz, aztán mesél. Az ura elhagyta, hátrahagyva a dunaújvárosi ház 250 ezer forintos építési kölcsönét is. A kiadást nem bírta el, letiltották a fizetése harmadát, a tartozást később kétmillió forinton értékesítette a bank. A nagyatádi Alkotmány utcai lakását elárverezték.

– Annyim maradt, hogy ezt a házat meg tudtam venni 1,2 millióért. Akkoriban pucolatlan volt, de jó kis ház ez. Tégla – mondja elégedetten, bár borús történetének még messze nincs vége. Nagyatádon nem kapott állást a szakmájában, ezért kiváltotta a vállalkozói engedélyt, és vécésnéni lett. A Vo­lán-buszpályaudvaron üzemeltette a mellékhelyiséget tíz hosszú éven át. Nem szégyellte, kellett a pénz a gyerekekre. Húsz évvel ezelőtt súlyosan lebetegedett. Előbb 50, később 67 százalékos egészségromlása mellett is büszke rá, hogy adott a gyerekei kezébe. Ketten Ausztriában dolgoznak, a fiú hentes, a lány ápoló.

– Én mondtam nekik tizenkét éve, menjenek el ebből az országból, mert itt nincs jövő annak, aki nem kormánytag – értékeli a javak eloszlását.Amikor egy szigetvári professzorhoz akart elmenni vizsgálatra, a gyerekei hátrahőköltek.

– „Anya, az nagyon sok pénz!”, mondta a lányom. Pedig becsületben felneveltem őket – szomorkodik. Utóvégre szülőtartási pert indított. Négy évig járt a bíróságra. – Családi fotókkal, szép emlékkel igazoltam, hogy nem voltam ­rossz anya. Mániákus naplóíró vagyok, az éves kalendáriumokba mindent pontosan lejegyeztem, még az iskolai vizsgákat, a tételek címét is. Dolgos embernek neveltem őket, a kónyi hegyen nyaranta uborkát szedtek, olykor csigát is, hogy megsegítsék a tanévkezdést. Aranka érces hangja itt ellágyul. Súlyos teherként cipeli a gyerekei hálátlanságát, és hogy talán soha többé nem láthatja öt unokáját. Egykor még Bécsbe is kijárt vigyázni rájuk, amikor betegek voltak, hogy a lánya dolgozni tudjon. Ötször tért vissza, így mondja, üres táskával. Ma havonta tíz-tízezer forintot kap a bírói ítélet alapján a 90 ezres nyugdíja mellé. Nyolcvanhatról ugrott ennyire nemrég.

– Ez nem a pénzről szólt. „Én vagyok az anyátok”!, mondtam nekik. De ők szégyelltek engem.A harmadik gyerekéhez, a legidősebb fiúhoz más viszony fűzte. Tavaly már­ciusban veszítette el.

– Okos gyerek volt, még az ELTE-re is felvették. Végül festő-gipszkartonozó szakmát tanult. De az itallal hadilábon állt. Németországba ment dolgozni, és amikor a Covid miatt, a nagy zárás előtt hazatért, ismét az alkoholhoz nyúlt – meséli Aranka. – Donát hamvai velem vannak. Hazahoztam, és néha megsimogatom a fiamat.

Az ebédje mellé ül, a falusi konyháról veszi. Előtte laptop. Evés közben, ahogy mondja, mindig szörfözik. Érdekli a közélet. Oltásellenes erősen, még Gődény-tüntetésen is járt. Lelkére beszélnénk, de nincsenek vérmes reményeink a sikerre.

– Nem vagyok fideszes, annyi bizonyos. De aki az, azt sem köpködöm meg. Lelkük rajta.Ha nem internetezik, akkor a kertben tesz-vesz, kukoricát szed, kosarat fon.

– Valamit mindig csinálok. Ilyenkor nem kell a múlton rágódnom. Jól vagyok – mondja, többször is megismételve, egyúttal szikár zárójelbe téve egy korábbi élet emlékeit.

Csak szedte a Mama

A Fenyvesi az első cigány család volt 1960-ban Rinyabesenyőn. Az egykor virágzó, erdőbe vesző zsákfalut ma szinte csak a cigányság lakja. Ez egyik legidősebb Fenyvesi József 71 éves.

– Megszerettek bennünket a magyarok, jóban voltunk minddel – emlékszik gyerekkorára József. – Ez egy szép, gazdag falu volt akkorjában, és dolgos. Verekedtek az emberek, hogy ki kaszálja le a füvet az út szélén, mert minden portán voltak állatok. Hizlalda is volt, mi is etettünk disznókat. Magunknak, és eladásra is. Jött a lábodi agronómus, megnézte, és 120-125 kilósan megvette őket a téesznek. Volt, hogy nem is tartózkodtunk idehaza, amikor jöttek, és vitték a disznót. Mi meg csak bementünk az irodára a 2200-2300 forintunkért. Ha nagyobb volt a jószág, akkor is odaadtuk 125-130 kilóban, csak vigyék. És jöjjön a pénz.

Fenyvesi József akkoriban 2000 forint körül keresett a gatterosnál, a fűrészüzem előtt tizenhárom évet húzott le a nagyatádi „költségvetésnél”, vagyis a gamesznál. Kertészként gondozta a közterületet. Pénzük mindig volt, amire kellett. A keresetük mellett a 300 forintos családi pótlékot kapták. – A fiaim a pénzzel játszottak, annyi volt! Kiterítették az ágyra, és azzal játszottak – emlékszik József. – De soha életben nem bántották! – teszi hozzá atyai tekintéllyel, komoran.

Bár mindig volt betevő, a pénz sose vetette föl őket. Amit akartak, elérték.

– Valamikorjában a téesz által voltak szervezett utazások, busszal mentünk tavasszal. Egynapos kirándulásokra. Jól éreztük magunkat a Mamával. Jártunk Pécsen, Zamárdiba – idézi emlékeit József. Máshová nem vágytak. Ahogy többre sem. Aprócska házuk is kiszolgálta őket. Ötven évvel ezelőtt vették, miután összeházasodtak. A klubban ismerték meg egymást huszonegy évesen. A katonaidő leleltével egybekeltek. Két gyereket taníttattak ki. Egyikük hentes lett, az ő fia József szobája előtt lakik a feleségével és egy karonülővel, a másik szobafestő-mázoló.A megélhetést József és felesége gombászással egészítették ki. A határt járták, amikor csak lehetett. De többé nem lehet. Ahogy a gombát elvitte idén a nyári szárazság, úgy száradt ki József szeme is a sírástól.

– Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Már mondtam nemegyszer, én is ott szeretnék lenni mellette. Minél hamarabb meghalni. Érzem, persze – mereng kérdésünkre –, hogy lehet még dolgom a világon, de oda is kívánkozom. Hogy újra legyünk együtt a Mamával. Ketten értünk el mindent, amink volt. Nagyon hiányzik a Mama. Se éjjelem, se nappalom. Lehet, hogy a Mama azt kívánná – ösztökéljük tovább –, hogy kapjam össze magamat, de nagyon hiányzik.

József nehezen viseli azt is, amivé a világ vált az életében.

– Régen más idők jártak, más volt az erdő. Több gomba volt abban az időben. Más időjárás. Amikor esett az eső, gőzölgött minden. És akkor volt gomba. Sosem felejtem el, egyszer a Mama letérdepelt, és csak szedte, szedte, szedte. Terülve volt. Már azt se tudtuk, miben hozzuk haza. Még Mama fejkendőjébe is szedtük a nyúlgombát. Abba a napba volt tizenegy kiló nyúlgomba és tíz kiló vargánya. A tölgyes meg a nyíres alatt, az Árpád-erdőben, és távolabb is – emlékezik meg a néhai lokálpatrióta erdészről elnevezett térségről.

– A törekvés. A törekvés hiányzik a mai világból. Mi hiába dolgoztunk áldott nap a Mamával ketten, nem volt elég. Otthon az állatokat is elrendeztük. De volt rá időnk elmenni gombászni is. Törekedtünk, hogy legyen. Legyen pénzünk. Sokkal másabb volt. Sokkal jobb világ volt, mint ez. Ez a rohanás. Mindenki rohan eszeveszettül. Többi dologgal nem törődnek. Mi mindenre beosztottuk az időt, látástól mikulásig, ahogy mondani szokás – mondja az öreg.

József a főzést sem vetette meg. Gombapörkölt, rántott gomba készült gyakorta. – Lecsót a zöld hátú galambicából csináltunk, csípősen. És fokhagymát is kell beletenni a gombába. Mindenféle gombához kell foghagyma, okvetlenül. Anélkül ízetlen. Őzlábgomba is nagyon finom. Kirántva olyan íze van, mint a halnak. Egyszer jött egy magyar asszony, a Kozma Margit néni. Megkínáltam, azt hitte, szálka nélküli hal. Ízlett neki. Egyszer Pesten voltunk kivizsgáláson a Mamával, a betegszállítóval kimentem rágyújtani. Beszélgettünk a gombákról, a vargányázó­helyeinkről. Egy faszi meg még sosem hallott ilyen gombákról, a nyúlgombáról sem – csillog József szeme, és elmeséli, hogy az ugyanaz, mint a rókagomba.

Sokfélét ismer az erdő mélyéről, a gívát például, amit másutt gévaként azonosítanak. – Szeptember vége felé terem a fán. Nagyon finom. Szürkés színe van neki. Aztán ott a trombitagomba, szárítva-darálva pörköltbe és főzelékbe is isteni, fűszergomba. Mama is szerette. Hiányzik a sütése és a főzése is, sokat sütött-főzött a Mama.

Nincs nap, hogy Fenyvesi József ne látogatná meg élete Máriáját a temetőben. Takaros síremléket állíttatott neki, rajta a szép és fiatal pár a nyolcvanas években Atádon készült fotón, egy különleges farkaságas agancs sziluettje, amin az egyik ág visszahajlik, néhány éve találta erdőjáráskor, és vargányák képe látszik. A grániton megannyi virág. József a sokadig cigarettát gyújtja meg a sír mögött, mélyen beleszippant, majd leszúrja a homokba. A hamu egyre nagyobb és nagyobb, mígnem meggörbülve porlik szét a földön. Új tűz gyűlik: „még egyet a Mamának”.