„Félfasizmus” Amerikában?

Joe Biden már a legutóbbi elnökválasztási kampányban figyelmeztetett: Donald Trump hivatalban lévő amerikai elnök „lopakodó diktatúrája” egzisztenciális veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára.

Tekintélyelvű vezetési stílusával, negatív választói érzelmekre, faji előítéletekre, osztályellentétekre építő vonalával, valamint a liberális médiával („a nép ellenségei“) szembeni fellépéseivel Trump valóban komoly rombolást végzett az amerikai politikai demokráciában. A 2020-as elnökválasztás tisztaságát alaptalanul megkérdőjelező, Biden győzelmét elutasító magatartása – ami 2021 január elején a washingtoni Kongresszus trumpista ultrák általi megrohamozásához vezetett – példátlan volt Amerika több mint két évszázados történelmében.

Biden akkor az amerikai demokrácia „egzisztenciális válságáról” beszélt. Beiktatási beszédében megfogadta, hogy politikai reformokkal (köztük választási reformmal) megvédi és újjáépíti a megsebzett amerikai demokráciát. „Bizonyítanunk kell, hogy még működik a demokrácia“ – mondta elképesztő kishitűséggel.

Több mint másfél éves kormányzása alatt azonban semmilyen haladást nem ért el, főként az elődje által változatlanul uralt Republikánus Párt vaskos ellenállása miatt. Biden elnök erőteljesen támogatta, sőt saját programjának tekintette a demokraták átfogó választási törvényjavaslatát, amelyet a demokrata többségű Képviselőház már elfogadott, de nincs esély arra, hogy átmenjen a Szenátuson a republikánusok által radikálisnak tartott elemei miatt (például a szupergazdag érdekcsoportok és „sötét pénzek“ visszaszorítása a kampányfinanszírozásban). Emiatt is Biden demokrácia-reformjára borítékolhatóan a majdnem biztos kudarc vár.

Friss felmérések szerint a republikánus szavazók közel kétharmada ma is úgy gondolja – bizonyíték nélkül –, hogy a második elnökséget elcsalták Trumptól. Az amerikaiak (túlnyomórészt jobboldali republikánusok) 40 százaléka szerint az Egyesült Államok számára fontosabb az „erős vezető“, mint a demokrácia. Trump nem is rejti véka alá, hogy 2024-ben ringbe száll az elnökségért. A politikai szélsőségek előretörése miatt az amerikaiak megdöbbentően nagy része – negyven százaléka – nem zárja ki a polgárháborút az elkövetkező évtizedben.

Ezek a baljós körülmények ágyaztak meg augusztus végén Biden elnök óriási vihart kavart beszédének, amelyben Trumpot és elszánt híveit „félfasisztáknak“ nevezte, akik ideológiai extrémizmusukkal az amerikai demokrácia alapjait veszélyeztetik. Ez szokatlanul éles kritika és degradáló politikai minősítés volt egy olyan elnök részéről, aki beiktatásakor szinte kötőszóként használta a „nemzeti egység“ megteremtésének parancsoló fontosságát az egymással ténylegesen egzisztenciális háborút folytató pártok között. A MAGA (Make America Great Again) jelszó alatt az ex-elnökért tűzbe menő trumpista tömeg legalább negyven milliósra becsülhető. „Nem tisztelem ezeket a MAGA-republikánusokat” – mondta Biden elnök.

Biden drámai beszédét sokan a közelgő félidős kongresszusi választásokra mozgósító csatakiáltásnak tekintik, ahol a Republikánus Pártnak jó esélye van arra, hogy visszahódítsa a kongresszus mindkét házát, ami nagyrészt „béna kacsává” tenné a demokrata elnököt a törvényhozásban. Ám ennél többről van szó: Biden már hosszú ideje szívén viseli az amerikai demokrácia helyzetét, amelynek rendszerszintű romlása nem Donald Trumppal kezdődött. Mégis hova nyúlnak vissza a mély gyökerek?

A demokrácia állapotát szisztematikusan figyelő, washingtoni székhelyű Freedom House tavalyi országjelentése lehangoló képet fest az amerikai demokrácia sebezhetőségéről és visszaszorulásáról. A számos ismérvet szintetizáló szabadságindex az elmúlt évtizedben 11 ponttal csökkent – 94-ről 83-ra – többek között a politikai korrupció fokozódása, a két nagy párt közötti éles harcok, a politikai szélsőségek megerősödése és a kormányon belüli átláthatóság hiánya miatt. A jelentés szerint a bajok Trump elnöksége alatt tovább súlyosbodtak, s „rávilágítottak az Egyesült Államok rendszerszintű diszfunkcionalitására, azt a benyomást keltve, hogy ingatagok az amerikai demokrácia alapjai”.

Az utóbbi évtizedekben a demokráciát illetően bűvös kör alakult ki Amerikában: a „0,1 százalékos” kőgazdag szuperelit az egyre növekvő gazdasági fölényét politikai előnyökre konvertálja – főként a választási kampányok finanszírozásán keresztül –, amelyeket azután politikai befolyásolásra használ fel. Az amerikaiak többsége látja, a múlté lett az a választási felfogás, hogy „győzzön a jobbik”. A pénz, a szupergazdag donorok teljes súlyukkal rátelepedtek a politikai rendszerre.

Különösen káros volt a Legfelsőbb Bíróság 2010-es döntése, amely – a szólásszabadságra hivatkozva – az üzleti vállalkozások számára lehetővé tette a nyakló nélküli választási kampányfinanszírozást. Ezzel az „egy ember – egy szavazat” klasszikus demokratikus elvét mintha az „egy dollár – egy szavazat” oligarchikus elve váltotta volna fel. Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász keserűen mondja: „A pénz ugyanúgy beszél a politikában, mint a piacon”. Az exponenciálisan dráguló választási kampányok pénzszerzési kényszere miatt a politikusok több figyelmet fordítanak a donorokra, mint szavazóik érdekképviseletére.

A Washingtonra erős hatást gyakorló topmenedzserek „szuperosztálya” jelentős mértékben a politika – a kormányzat, törvényhozás, választások – korrumpálásával befolyásolja saját javára a jogi és gazdasági szabályozást, végső soron a nemzeti jövedelem elosztását. Kutatások igazolják, hogy ez nem elméleti lehetőség, hanem hús-vér valóság. Martin Gilens és Benjamin Page nagy hullámokat vert tanulmánya hatalmas mennyiségű empirikus adatot feldolgozva jutott a következtetésre: „Az amerikai nép kis hatással van a kormány által bevezetett közpolitikákra. A demokratikus külsőségek – választások, szólás- és gyülekezési szabadság – ellenére a közpolitikai döntéshozatalt kis számú amerikai plutokrata és óriásvállalat uralja, ami súlyos veszély Amerika demokratikus társadalmára”. Nem a véletlen műve például, hogy a gyöngén szabályozott és a járadékvadászatban élen járó pénzügyi szektorban, a „kaszinógazdaságban” a spekulatív üzletekből meggazdagodott csúcsmenedzserek az átlagpolgárnál alacsonyabb adókulcsot élveznek.

Nem segít az amerikai politikai demokráciának, hogy elhatalmasodott a választási körzethatárok győztesek általi önkényes átrajzolásának gyakorlata. A tavalyi népszámlálásra támaszkodva a szövetségi államokban gőzerővel folyik a kongresszusi körzetek pártos átalakítása, ami tovább csökkenti azon választói területek számát, ahol demokratikus versengés dönti el a szavazások kimenetelét. A republikánusok vannak előnyben, mivel az általuk ellenőrzött állami parlamentek többségben vannak a demokrata fölényű törvényhozó szervekhez képest, s az új választói körzetek megállapítása az állami parlamentek, nem pedig elfogulatlan, pártsemleges testületek kezében van. Némi túlzással Amerikában olyan – demokratikusnak aligha nevezhető – gyakorlat kezd kifejlődni, ahol a politikusok válogatják meg választóikat, nem pedig fordítva. Ez egy önmagát erősítő folyamat, aminek következtében az ország ötven államából harminchétben ténylegesen egypártrendszer alakult ki.

A pártok utóbbi évtizedekben megváltoztatott előválasztási rendszere egyre sebezhetőbb az olyan szélsőséges, de karizmatikus demagógokkal szemben, mint Donald Trump, aki – keményvonalas törzsbázisára támaszkodva – képes a republikánus pártvezetés politikai versengést mellőző „kisajátítására”.

Joe Bidenből a született politikai propagandista beszélt korábban, amikor kijelentette: „Már elnökségem első száz napjában sikerült helyreállítani az emberek demokráciába vetett hitét”. Ez azonban annyira nem következett be, hogy még a Biden-barát Washington Post is figyelmeztetett: „Biden elnök szeme láttára tovább erodálódik a demokrácia”. Ma már az elnök félfasizmust emleget. Nem kis bajok vannak a liberális demokrácia egykori mintaországában.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.