A fasizmus öröksége: ma is számos épület, tábla, műemlék sorjázik Olaszországban, amelyek Benito Mussolini diktatúrájából maradtak fenn

Nehéz szembenézni a múlttal.

Amikor Benito Mussolini az 1930-as évek végén az 1942-es római világkiállítás megrendezésére készült, a város délkeleti részén egy új városrész építését rendelte el, Esposizione Universale Roma (Eur) néven. Célja az volt, hogy bemutassa Olaszország „birodalmi nagyságát”. A városrész központi épülete a Palazzo della Civiltà Italiana volt, egy elegáns, téglalap alakú csoda, amelynek homlokzatát absztrakt ívek és neoklasszicista szoborcsoportok díszítették.

A kiállítás a második világháború miatt elmaradt, de a palota még mindig ott virít. Fölötte egy mondat olvasható abból a beszédből, amelyet Mussolini 1935-ben mondott Etiópia megszállásának bejelentésekor. Az etiópiai invázió, a véres megszállás miatt később háborús bűnökkel vádolták meg az olasz kormányt. Más szóval, az épület egy brutális fasiszta agresszió maradványa. A későbbiekben azonban ahelyett, hogy megvetették volna, az olaszországi modernista építészet ikonjának tekintették. Olyannyira, hogy 2004-ben a kormányzat „kulturális jelentőségű” helyszínként ismerte el. 2010-ben részben felújították, és öt évvel később a Fendi divatház ide tette át székhelyét.

Manapság különösen sok szó esik Itáliában a múltnak e nem éppen dicső időszakáról. A szeptember 25-én esedékes parlamenti választást ugyanis minden bizonnyal a jobboldal, illetve a posztfasiszta alapokon nyugvó Olasz Testvérek (PdI) párt nyeri meg. Helyi történészek szerint az ország mind a mai napig nem nézett szembe e sötét bő két évtizeddel, az 1922-tól 1943-ig tartó időszakkal.

Németországban 1949-ben betiltottak egy sor náci jelképet, ami elősegítette a Harmadik Birodalom számos szimbólumának eltüntetését. Olaszországban nem indítottak ehhez hasonló programot. De említhetnénk Franciaországot is, amely megszabadult a kollaboráns Pétain marsall nevét viselő utcáktól. Ezt az is jelzi, az olaszokat nem zavarják a fasiszta szimbólumok. Ha ezt a szemükre vetik, azzal védekeznek, hogy Nyugat-Európa legnagyobb fasizmusellenes ellenállási mozgalma és a nyugat legerősebb kommunista pártja is itt született.

Olaszország miért hagyta meg fasiszta emlékműveit, miért nem indult társadalmi vita a témában? Amikor Mussolini 1922-ben átvette a hatalmat, tudta, hogy az amúgy is páratlan kulturális örökséggel rendelkező országban sok műemlékre van szüksége ahhoz, hogy a fasiszta ideológiát népszerűsítse. Egyes építmények, mint például a római Foro Mussolini (ma Foro Italico) sportkomplexum, a Vatikán egyes csodáival vetekednek. A Duce emellett szobrokkal, irodákban felaggatott fényképekkel és a villamosmegállókban elhelyezett plakátokkal „ügyelt” honfitársaira. Italo Calvino neves olasz író találóan jegyezte meg: a fasizmus gyarmatosította az olaszországi köztereket. „Életem első húsz évét úgy töltöttem, hogy Mussolini arca mindig szem előtt volt” – írta.

A fasizmust felidéző emlékek ezreinek eltüntetését az akkori vezetők politikailag meggondolatlan lépésnek tartották. Ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy a kereszténydemokratáknál sok egykori fasiszta politikus lelt menedékre. A háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság arról rendelkezett, hogy csak a legotrombább emlékműveket semmisítsék meg, például Mussolini mellszobrait. A többit múzeumokba szállították, vagy úgy vélték, elég azokat valamilyen ruhával vagy rétegelt lemezzel lefedni. Ebben az új kormánypárt, a kereszténydemokraták semmi kivetnivalót sem találtak.

A fasizmus élő emlékeinek egyik legjellegzetesebb színhelye Mussolini szülővárosa Predappio. A Ducét itt is temették el.

Az 1993-ban elfogadott Mancino-törvény ugyan az "etnikai és faji gyűlölet" kifejezéseinek terjesztésének tiltásával kívánta ellensúlyozni a jobboldal újbóli megerősödését, de alkalmazása nem volt egységes.

Az elmúlt évtizedben tettek néhány bátortalan kísérletet arra, hogy feltárják Olaszországnak a fasiszta szimbólumokhoz fűződő viszonyát, nem sok sikerrel. 2012-ben például Ettore Viri, a Róma tartománybeli Affile település akkori polgármestere emlékművet avatott Rodolfo Graziani tábornok tiszteletére, akit háborús bűnökkel és a nácikkal való együttműködéssel vádolnak.

Mussolini megmaradt örökségével foglalkozik a napokban megjelent művében Sergio Rizzo újságíró és Alessandro Campi egyetemi tanár "L'ombra lunga del fascismo (A fasizmus hosszú árnyéka). A könyvben olyan fennmaradt emlékekkel foglalkoznak, ahol márványtáblák őrzik meg a fasiszták „dicsőségeit”, de ugyanazon a helyen antifasiszta felirat is található. Ez a kettősség jellemző volt az olasz történelemben, sőt, a kereszténydemokraták és a kommunisták viszonyát is jellemezte, emlékezzünk csak Giovannino Guareschi népszerű Don Camillo sorozatára.

A nápolyi Pianurában például egy 1936-os márványtábla állt, amely Etiópia meghódításával kapcsolatban azt írta: „Az olasz nép a vérével teremtette meg a birodalmat”. A tábla hátoldalán viszont egy felirat látható, amely a helyieknek „a náci-fasiszta barbárság elleni” hősiességét örökítette meg.

A – ahogy a szerzők jellemzik – „dupla arcú” Olaszország egy másik öröksége látható Grazzanóban, egy hatszáz lelket számláló faluban. Az egyik, 1936-ból fennmaradt emléktáblán Pietro Badoglióra Etiópia első alkirályára emlékeznek, aki „Rettenthetetlenül győzelemre vezette Olaszországunkat az afrikai háborúban”. Kicsit lejjebb viszont egy másik táblán ugyanazt a Badogliót a náci elnyomás ellen harcoló hősként jellemzik.

Olaszországban több száz hasonló kettősségre van példa, derül ki a könyvből. Ráadásul a fasizmus alakjai sokhelyütt ma sem számítanak egyértelműen negatív figuráknak. A comisói repülőteret például Vincenzo Magliocco tábornokról, akarták elnevezni, aki az etiópiai tömegmészárlásért felelt. A vita kompromisszummal zárult: a légikikötő a maffia egyik áldozatának nevét vette fel.

Alessandra Mussolini, a fasiszta diktátor unokája 1993-ban így fogalmazott: „Ahhoz, hogy Mussolini munkásságának nyomait eltüntessék, Olaszországot a földdel kellene egyenlővé tenni”. Minden jel szerint igaza is volt.