Ismét sztrájkolnak, engedetlenkednek a pedagógusok. Legalábbis azok, akik továbbra sem hajlandóak szó nélkül tűrni, hogy a döntéshozók bármit megtehetnek velük, hogy a fizetésük egyre kevesebbet ér, vagy hogy parancsszóra úgy kelljen tenniük, mintha az ezer sebből vérző köznevelési rendszerben minden a legnagyobb rendben lenne. Akik nem hagyják, hogy erővel dugják a fejüket a homokba.
Bátor kiállásuk ellenére kevesen csatlakoznak hozzájuk. Akik megteszik, még azok között is vannak, akik szép csendben tiltakoznak, elkerülve a sajtó és a társadalom figyelmét. Mert azt mondták nekik, ne nyilatkozzanak, ne menjenek ki az iskola elé fotózkodni. Szót fogadtak, így megszülethetett a “titkos sztrájk”, egy újabb magyar hungarikum. Kissé szürreális, mégis igaz, hogy a tanársztrájkot nemcsak a kormányzat próbálja érezhetetlenné, láthatatlanná tenni, hanem olykor maguk a pedagógusok is.
Persze az oktatási dolgozók nagy többsége, ha elégedetlenek is, még titokban sem mernek vagy hajlandóak munkabeszüntetéssel tiltakozni. Szándékosan néznek félre és engedelmesen teszik, amit mondanak nekik, még akkor is, ha a józan eszük szerint máshogy cselekednének. Félnek, hogy megbüntetik, kiközösítik vagy kirúgják őket, és még azt a keveset is elveszítik, ami jutott nekik. Egykor sokan éltek és dolgoztak is egy, a mostanihoz hasonló rendszerben, amikor nem szabadott nyíltan beszélni a problémákról és megkérdőjelezni a vezetők döntéseit, meg kellett elégedni azzal, ami van. A mostani politikai hatalom sokat tesz azért, hogy senki ne felejtse el, mi volt akkor a módi; ugyanazt várják el a “dolgozó néptől” most is.
A nagy polgári engedetlenségi hullám és az országos tanársztrájk így továbbra is várat magára. Vannak kisebb akciók, néhány ezres demonstrációk, élőlánc, fekete ruhás fotók, közös éneklés. Mindez fontos és tiszteletre méltó, de változást nem lehet remélni addig, amíg nem sikerül megtörni az apátia és félelem ördögi körét. Amire az “engedetlen” tanárok, diákok egyedül nem képesek.