Siófok;lóverseny;Horthy;lelőhely;

Fürdőélet a lóversenytéren

A lehető legprecízebben megszervezett protokoll mellett zajlott le az 1925. augusztusi siófoki lóverseny azon versenynapja, amelyet Horthy Miklós kormányzó megtisztelt a látogatásával. Az Új Somogy beszámolója szerint „A kivonuláskor az első kocsin Horthy kormányzó Sárközy György somogyi főispánnal, a második fogaton Horthy Miklósné nagyasszony dr. Magyar Károly veszprémi főispánnal, a harmadikon pedig gróf Csáky Károlyné, honvédelmi miniszter neje Tallián Andor somogyi alispán társaságában ment ki a verseny helyére, utána ugyanilyen rendben történt meg a bevonulás is.”

Talán kicsit furcsa lehet, hogy két főispán és egy alispán versengett a kegyért, hogy a kíséretet erősítse, de ennek tisztán földrajzi oka volt. Siófok Veszprém megyéhez tartozott ugyan, de csak a Sióig. A kikötőben lévő mesterséges sziget és a nyugati mólószár viszont ugyanúgy Somogy része volt, ahogy a Kiliti község és a Balaton között elterülő, homokos-füves pusztán kialakított lóversenypálya, hiába próbálta Veszprém újra és újra bekebelezni. Így aztán Sárközy főispán felettébb örvendhetett, amikor „a kormányzó magas megelégedésének adott kifejezést a versenyen látottak és tapasztaltak felett, és külön hangsúlyozta, hogy ezúttal is kitünően érezte magát Somogyban”.

Az persze külön szerencse volt, hogy a kormányzó részt vehetett ezen a siófoki lóversenyen, hiszen még az előző évben megírták a lapok, hogy annak 1893 óta tartó története véget ér, mivel a lóversenyteret parcellázzák. A kopár terület, amelyen évente egyszer futottak a lovak, ekkor már akadályozta a fejlődést:

Siófok megtelt és túl drága volt, az olcsóbb telkek kimérését viszont egyszerűen ledugózta a lóversenytér.

Márpedig itt ne holmi futballpályára tessék gondolni, hanem egy majd’ kilométer hosszú területre, amely a vasút és a Balaton-part között szinte minden helyet elfoglalt a mai újhelyi szabadstrandtól csaknem Balatonszéplak keleti határáig.

Legfőbb ideje volt, hogy Kiliti fürdőtelepe, a lóversenypálya könyökhajlatában immár egy emberöltő óta megbújó Vilma-telep végre kibontakozhasson. Borovszky Samu, a Magyarország vármegyéi és városai szerzője úgy tudja – és neki mint kortársnak ezt el kell hinnünk -, hogy Rosznagl István vasúti mérnök 1895-ben tette le a Sión túli nyaralóhely alapjait. És valóban, a nevezettet a következő év júliusában a Duna-Száva-Adria vasúttársaság véglegesen áthelyezte Siófokra Székesfehérvárról, ahol így méltatták: „Az állomás, valamint a laképületek környékét szembetűnően díszítette. Ahol csak alkalmas hely volt, azt mind beültette fákkal és virágokkal”.

Ennek fényében könnyen elhihető, hogy a negyven év körüli mérnöknek nagyon megtetszett az a kis fenyveserdő a Sió túlpartján, amelyet a helyiek előszeretettel „ősfenyvesnek” tituláltak, de valójában nem más volt, mint a kikötő környékét birtokló veszprémi káptalan és a vasúttársaság által a homok megkötésére telepített facsoport. Az erdőcske szépen beborította a tó, a Sió, a vágánypár és a lóversenypálya közötti területet, és nem véletlen, hogy ennek hűsében építtetett magának üdülőházat a déli vasút, illetve annak immár siófoki illetőségű főmérnöke is.

Borovszky úgy tartja számon, hogy maga a mérnök kezdett parcellázni a vasút mellett, ő építtette az utat és az első nyaralókat is. Ha így volt, a legkevésbé sem meglepő, hogy 1908-tól elkezdik a lapokban Vilma-telepnek nevezni ezt a két házsor mélységű települést: Mikolás Vilmának hívták ugyanis a főmérnök hitvesét, Mikolás Vince nyugalmazott uradalmi főerdész leányát, aki saját jogán is jeles alakja volt a siófoki hölgytársaságnak, lévén számos jótékony akció lelkes résztvevője.

Vilma-telepen sorra épültek a villák – 1912-es évszámmal jelzettet még ma is látni a Fenyves soron -, lett itt bolt, naponta hatszor járt be az omnibusz Siófokra, és gyalogút vezetett a híres homokos strandra. Persze még mindig elég szellősen lakott vidék volt ez, mint az Dobos István pilóta 1913-as nyári kalandjából is kitűnik: „a motor rendetlen működése következtében a monoplán sülyedni kezdett és a Vilma-telepen, a fenyves erdő egyik fáján fennakadt, de oly szerencsésen, hogy a pilóta úgy ült a fa tetején, a gép ülésén, mint a szarka a fészkén. A közelben levő emberek létrák és gerendák segítségével hozták le a repülőgépet a galyak közül, mialatt a pilóta vígan cigarettázott odafönn.” Ám a siófoki hívságoktól való távolságért kárpótolt, hogy Somogy megye nem szedett kurtaxát, a nyaralók tarthattak baromfit és termeszthettek zöldséget, és a penzió is lényegesen olcsóbb volt, mint a fürdőigazgatóság által fejlesztett és vezetett nagy szomszédnál.

Csak a lóversenytér volt nagyon útban. 

1901-ben ugyan, miután az előző esztendőben egy vihar az azévi versenyt teljes egészében elmosta, átalakították a pályát, és a tribünt meg a kiszolgáló épületeket áthelyezték a vasút mellől a Balaton partjára, háttal a szélnek és a napnak, némi helyet hagyva így Vilma-telep terjeszkedésének is. De a világháború után, amikor a bármily nemes, de mégiscsak harcias versengésből is meglehetősen elege lett mindenkinek, a pálya egyre inkább kezdett parcellázható földdarabnak tűnni. És nemcsak a tengeri nyaralástól jobbára megfosztott és ezért vízparti, olcsó telekre áhítozó polgárság szemében, hanem a veszprémi káptalanéban is, amely ezt a területet addig névleges összegért bocsátotta az Úrlovasok Szövetkezete rendelkezésére.

Úgyhogy a húszas évek közepén valóban gyors változások indultak meg a Vilma-telepen. A tribünt előbb távolabb vitték a Siótól, majd az évtized végén teljesen lebontották, a fenyves oldalában pedig újabb strandot nyitottak, amely persze hamarosan épp olyan zsúfolt lett, mint a siófoki. Pillanatok alatt három új utca mellett több tucat villa nőtt ki a földből, igaz, a „szebbnél szebb” házak hirtelen „silány minőségűvé” fokozódtak le azokban a hírekben, amelyek arról tudósítottak, hogy egy orkánszerű vihar úgy döntötte össze őket, mint a kártyavárat.

Vargha László parcellázási terve ölelkező utcarendet, ligeteket, strandokat álmodott a szűzföldre, és a rajzot összevetve a terület mai térképével láthatjuk, hogy elképzelése sok tekintetben meg is valósult. Igaz, közben Vilma-telep megszűnt: egy 1930-as belügyminiszteri rendelettel átadta a helyét Balatonújhelynek. (A Somogyfok, Új Siófok és Vilma-fürdő név is szóba került, a Színházi Élet mondén olvasói az utolsó megoldásnak drukkoltak.) Rosznagl István és Mikolás Vilma is megérte ezt a trónfosztást: a nyugalmazott főmérnök 1932-ben, felesége 1950-ben hunyt el, mindkettejüket Balatonújhelyről kísérték utolsó útjára..

A siófoki lóversenyből lassan alig maradt több, mint a neve. Bár 1936-ban a vízügyi magasságjegyek jegyzékén úgy jelölték az újhelyi magasságpontot, hogy „Síklaky István lóversenytéri villájának északi falában”, de azon a környéken, átellenben a stranddal már mindenütt házak álltak.

Ezt a robusztus, tornyos épületet egyébként épp az elmúlt hetekben dózerolták le. Nem lehetett könnyű dolguk, hisz a magasságjegyeket a legerősebb épületeken volt szokás rögzíteni.