„A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” E sorokat Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári csapatok főparancsnoka írta „kollégájának”, Joseph Radetzky tábornagynak 1849. augusztus 18-án, öt nappal a világosi fegyverletétel után. Az észak-itáliai vérengzései miatt „bresciai hiénának” nevezett Haynau politikai krédója nem maradt üres fenyegetés. A kivégzések már elkezdődtek augusztus második felében, s szeptember-októberben is folytatódtak. A megtorlások október 6-án érték el csúcspontjukat. Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és egy gerillavezért, Aradon pedig a honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét. A haditörvényszékek összesen mintegy 500 halálos ítéletet hoztak, melyek közül csaknem 150-et végre is hajtottak. Börtönbe körülbelül 1200-an kerültek, sokakat sáncmunkára ítéltek vagy pénzbüntetéssel sújtottak. A bosszúhoz tartozott az is, hogy az elfogott honvédek és honvédtisztek közül mintegy 40-50 ezret besoroztak a császári hadseregbe. Többségük hét éves szolgálat után térhetett haza.
Mindezek miatt aligha meglepő, hogy – minden előremutató gazdasági és oktatási reformja ellenére – a Világost követő közel két évtizedet történetírásunk azóta is „önkényuralomnak” vagy „neoabszolutizmusnak” nevezi. Ekkortájt (1857-ben) vetette papírra Arany János allegorikus sorait a walesi bárdokról, akik a gyilkos király – Edward, illetve I. Ferenc József – éltetése helyett a halált választották.
Az 1867 utáni közel fél évszázad megítélése ellentmondásosabb. Ismeretes, hogy 1867 februárjában Ferenc József azt az Andrássy Gyulát nevezte ki magyar miniszterelnökké, akit 1848-49-es és emigrációs tevékenységéért 1851-ben képletesen felakasztatott, s hogy ugyanezen év júniusában gróf Andrássy Gyula, az egykoron akasztásra ítélt huszár ezredes, annak a huszár tábornoki egyenruhát öltött Ferenc Józsefnek a fejére tette a magyar koronát, aki a Világos utáni megtorlásokért legfelsőbb szinten felelt. Ez nyilvánvalóan a megbékélés kölcsönös szándékának demonstratív kifejezése volt, amit idővel a társadalom döntő többsége is magáévá tett. Nem kisebb személyiség, mint a márciusi fiatalok egyike, az 1849-ben elesett Petőfi és Vasvári barátja és harcostársa, Jókai Mór jelentette ki a millenniumi ünnepségek idején, hogy a kiegyezéssel és a dualizmussal a magyar nemzet végre „rátalált önmagára”, s „szíve egyetért a fejével”. Megbocsátottak Korányi Frigyesnek is, aki ugyancsak a márciusi fiatalok közé tartozott, s a szabadságharc idején a honvédsereg orvosa volt. Néhány éves bujkálás és vidéki szolgálat után pályája meredeken emelkedett fölfelé. Előbb Szabolcs vármegye főorvosa, majd az I. számú fővárosi belklinika igazgatója lett, s emellett tanított is a pesti egyetemen. 1884-ben az MTA tagjává választották, 1891-ben pedig örökös főrendiházi taggá nevezték ki. 1884-ben az uralkodótól nemességet, 1908-ban pedig bárói rangot kapott.
A Horthy-korszak idején
Az 1918-19-es forradalmak leverését ugyancsak véres megtorlások követték. A bíróságok mintegy 100 halálos ítéletet hoztak, amelyek közül 74-et hajtottak végre. Több száz embert börtönbe zártak, és több ezret internáltak. A Dél-Dunántúlon berendezkedett Nemzeti Hadsereg különítményei által minden jogi eljárás nélkül, önkényesen kivégzettek száma valószínűsíthetően meghaladta az ezret. Súlyos veszteséget szenvedett a szellemi elit, amelynek számos kiváló képviselője menekült külföldre. Az itthon maradók közül Fülep Lajos belső emigrációba vonult, Kodály és Bartók ellen eljárás folyt, Babits Mihályt egyetemi katedrájától fosztották meg, Móricz Zsigmondot pedig rövid időre le is tartóztatták.
Kevéssé köztudott, hogy a megtorlásokkal szinte egyidőben, de mindenképpen röviddel azok után a megbocsátás első jelei is mutatkozni kezdtek. 1919. november 16-ai budapesti bevonulásakor Horthy Miklós nemcsak fenyegette a „vörös rongyokba öltözött” Budapestet, hanem „bűnbocsánatot” és „testvéri kézfogást” is ígért, feltéve, ha az „visszatér a haza szolgálatába”. Bethlen István pedig 1921-ben azzal a felszólítással kezdte meg tízéves miniszterelnökségét, hogy legyen vége a forradalmi szellemnek. Majd paktumot kötött a szociáldemokratákkal, akik ennek is köszönhetően 1922-ben először jutottak parlamenti képviselethez. A konszolidáció, a megbékélés természetesen nem volt teljes. A kommunista szervezkedés az egész korszakban államellenes bűnténynek minősült, s a zsidóellenes diszkrimináció már 1920-ban állami szintre emelkedett. 1934-ben, amikor emléket állítottak az 1919-ben önkényesen kivégzetteknek, csak a vörös terror áldozatai kerültek fel az emlékoszlopra, a fehérterroré nem. 1918-19-hez képest a kedélyek mindenesetre érezhetően megnyugodtak.1930-ban, amikor először osztották ki a Corvin-láncot és a Corvin-koszorút, nemcsak apolitikus tudósok és a konzervatív-autoriter rendszer elkötelezett hívei kapták meg a korszak legnagyobb kitüntetéseit, hanem az 1919-es Zenei Direktórium három tagja: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolásokkal Horthy olyan emberek – például Márai Sándor -- tiszteletét is kivívta, akik addig nem tartoztak a csodálói közé.
Az államszocializmus korában
A II. világháború utáni években minden korábbinál szigorúbb megtorlásokra került sor. 1945 után 189, 1956 után valamivel több mint 300 ember végeztek ki, s mindkét esetben több ezret zártak börtönökbe, illetve internáló táborokba. 1945 és 1956 után egyaránt tízezrek hagyták el az országot. 1945 után elsősorban a Horthy-korszak elitjének reprezentánsai, 1956 után pedig fiatal értelmiségiek. A szellemi elit ezúttal is súlyos veszteséget szenvedett. A nemzetközileg is jól ismert tudósok közül Szent-Györgyi Albert, egyetlen „itthoni” Nobel-díjasunk 1948-ban, Békésy György biokémikus, aki 1961-ben kapott orvosi Nobel-díjat, pedig 1947-ben hagyta el Magyarországot.
Az alatt a 45 év alatt, amíg Magyarország a „szovjet táborhoz” tartozott, az ország szuverenitása természetesen mindvégig korlátozott volt. Az államszocialista rendszer elfogadottsága mégis egészen más fokon állt Rákosi alatt, az 1956 utáni években, s az 1960-as évek közepétől számítható kádári konszolidáció idején. Az első két al-korszakban a társadalom nagy csoportjai – lehet mondani, többsége – különböző mértékben, de szemben álltak a hatalommal. A szocializmus „magyar modelljének” köszönhetően az 1960-as évek közepétől ez a szembenállás fokozatosan mérséklődött, és a rendszer beletörődéssel összefonódó elfogadottsága nőtt. Az 1980-as évekre véres kezű gyilkosból Kádár János sokak szemében – Ferenc Józsefhez és Horthy Miklóshoz hasonlóan – a magyar táradalom pater familias-a lett.
Abban, hogy ez így történt, az anyagi körülmények javulása mellett nagyon jelentős szerepet játszott az 1962-ben meghirdetett „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája, s ennek részeként a szakértelem fontosabbá és a művészeti élet szabadabbá válása. 1956-tól távolodva a műveltség, a nyelvismeret és a szaktudás folyamatos felértékelődését tapasztalhatjuk. Ez számos hajdani polgári és középosztályi család tagjainak pozícióba kerülését tette lehetővé. A sok egyéni életút közül, amelyek ezt bizonyítják, egyet emelünk ki: Kosáry Domokosét.
Kosáry a Horthy-korszak történész-ideológusának, Szekfű Gyulának a tanítványa, s az akkori rendszer kétségtelen támogatottja, ha nem kegyeltje volt. Állami ösztöndíjjal 1936-37-ben Párizsban, 1938-39-ben Londonban folytatott posztgraduális tanulmányokat, majd 1941-ben – Teleki Pál megbízásából – az Egyesült Államokban tett tanulmányutat. Hazatérte után az ekkor alakított Teleki Intézet Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, s 1943-tól az ugyancsak ekkor indult Revue d’Histoire Comparée főszerkesztője lett. 1945-ben intézetének igazgatójává nevezték ki, miközben a budapesti egyetemen is tanított. 1949-ben minden állásából eltávolították. A következő években Gödöllőn volt könyvtáros. 1956-os szerepvállalása és a forradalom dokumentumainak az összegyűjtése miatt 1957-ben letartóztatták, és négyévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Előbb egyszerű levéltárosként dolgozott, majd 1968-ban kutatói állást kapott abban az intézetben, amelynek 1945 előtt igazgatóhelyettese, 1945 és 1949 között pedig igazgatója volt. Ettől kezdve zavartalanul folytathatta kutatásait, és járhatott külföldre előadásokat tartani. 1982-ben az MTA levelező, 1985-ben rendes tagjává választották. Munkásságát 1983-ban a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1988-ban Állami Díjjal ismerték el. A pártba sohasem lépett be.
A rendszerváltás óta
Az 1989-90-es rendszerváltozás lefolyása mindhárom korábbi korszak politikai dinamikájától különbözött. 32-33 évvel ezelőtt nem alakultak ki polgárháborús állapotok, és sem jogszerű felelősségre vonásra, sem jogszerűtlen megtorlásokra nem került sor. Éppen ellenkezőleg, a régi elit reprezentánsai megegyeztek korábbi ellenfeleikkel a hatalom megosztásáról és demokratikus módon történő gyakorlásáról. 1993-ban ugyan hoztak egy törvényt az 1956-os sortüzekért felelős parancsnokok ellen, ám ténylegesen csak három embert ítéltek el, s ők sem töltöttek két-három évnél többet a börtönökben. Nem járt több eredménnyel az 1994-es ún. ügynöktörvény sem, amelynek a hatálya csak a vezető posztot betöltő politikusokra terjedt ki, a politikusi pályát elhagyókra, valamint az üzleti, a szellemi és az egyházi elit tagjaira nem. A 10 éven át, 2005 végéig „átvilágított” 11 ezer személy közül így csak valamivel több mint 200, tehát kevesebb mint 2 százalék találtatott érintettnek. A rendszerváltozásnak ez a „tárgyalásos” módja, ami párját ritkítja a modern magyar történelemben, egy rossz hagyomány végét és egy konszenzuális alapokon nyugvó, békés jövő kezdetének a lehetőségét villantotta fel. Az elmúlt 20-25 év azonban rácáfolt ezekre a reményekre.
A társadalmi kohézió erősítése helyett egyre nagyobb szerepet kapott a politikai ellenfél diszkreditálására való törekvés és ezáltal a társadalom megosztása egymással élesen szemben álló tömbökre. Bár ennek első jelei már 1989 őszén, a négyigenes népszavazást övező SZDSZ-es kampány antikommunista propagandaszólamaiban, majd 1990-ben a konszenzuskeresés útjáról letérő, a tavaszi nagytakarítás feladatát zászlójára tűző MDF-es politika jelszavaiban megmutatkoztak, az 1990-es évek végéig még nem ez dominálta a politikai életet. Az új évezred kezdetétől azonban egyre markánsabban bontakozott ki az a Fidesz által tökélyre fejlesztett emlékezet- és kultúrpolitika, amely egyoldalúságaival és szélsőségességeivel egyre hatékonyabban rombolta a társadalom belő kohézióját. Ez a politika egyszerre törekedett a baloldal nemcsak kommunista, hanem demokratikus irányzatainak a diszkreditálására, valamint a jobboldal antidemokratikus hagyományvilágának a rehabilitálására. Ennek jegyében adták át 2002 tavaszán a Terror Háza Múzeumot, amelynek egyik fő üzenete a Rákosi- és a Kádár-korszak összemosása volt. A választásokhoz közeledve egyre többször lehetett hallani: nem egy, hanem két Magyarország van; Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak és kokárdát viselnek, utóbbihoz a magyarság érdekeivel azonosulni képtelen, sőt azokat gyakran eláruló „idegenszívűek”. Ennek a megosztó emlékezetpolitikának a csúcspontja a választásokat elvesztett miniszterelnök emlékezetes 2002. május 7-ei szónoklata volt arról, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.
Sokan hittük, hogy 2010-es, s ha nem, akkor 2014-es, de legkésőbb 2018-as választási győzelme után a Fidesz szakítani fog a polgárháborús logikával, s a modern magyar történelem hagyományait követve békejobbot nyújt politikai ellenfeleinek. Ebből azonban semmi sem lett. Éppen ellenkezőleg, az emlékezet- és identitáspolitikai kiszorítósdi különböző színtereken, de változatlan intenzitással folytatódott. Sőt 2018-at követően minden korábbinál durvább formákat öltött „a kultúrharc”. Ennek bevallott célja a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező polgári radikális, liberális demokrata, szociáldemokrata, népi baloldali, sőt bizonyos mértékig a liberális és demokratikus kisgazda hagyományvilág háttérbe szorítása, s egyben a felvilágosodás szekularizált ideológiáját részben vagy egészben elvető jobboldali, konzervatív és vallásos irányzatok új életre keltése, valamint ezek emblematikus alakjainak előtérbe állítása és példaképpé emelése volt. Mint egyik lefegyverzően őszinte 2018-as nyilatkozatában Boross Péter elmondta: „Elmélyült, bölcs, okos, mérlegelő, fokozatokat is tisztelő módon kellene kedvezőbb helyzetbe hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére.” Ennek jegyében következett be az akadémiai intézetek kormányzati ellenőrzés alá helyezése 2019-ben, a Színház- és Filmművészeti Főiskola elfoglalása 2020-ban, s az egyetemek politikai szempontok alapján végrehajtott „privatizálása” 2021-ben.
Az Orbán-rendszer 12, illetve 16 éve tehát kevés volt ahhoz, hogy az „erőpolitikát” a „megegyezés keresése” váltsa fel. Pedig a nemzet lényege, amint erre Ernest Renan több mint száz évvel ezelőtt, 1882-ben oly meggyőzően rámutatott, elsősorban nem „vérvonal”, származás és nyelv, hanem egy olyan „roppant szolidaritás”, amely két pilléren nyugszik: „az emlékek gazdag örökségének közös birtoklásán” és azon a szándékon, hogy „a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget”. „Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben (…), azt akarni, hogy a jövőben is nagy cselekedeteket hajtsunk végre – íme egy nép létének alapfeltételei”.
