Hodász fohásza

Letámasztotta a motort, majd bepötyögte az iPhone-jába és kiposztolta az Instára: „imádkozzatok értem”. Akár így is történhetett, de alighanem alapos mellélövés lenne Hodász András exodusát a külsőségek felől megközelíteni. Magát a jelenséget, a lépés súlyát és tartalmát is lehetetlen megérteni, ha csak a felszínt nézzük, elvonatkoztatva – mondjuk – az egyházi szabályoktól. Például attól, hogy a papság, akár a házasság, örökké tart: ha a szentség kiszolgáltatása érvényesen történt, akkor kiszállni (olybá tenni, mintha meg sem történt volna) nem lehet. Ez persze visszamenőleg is igaz: akkor is Krisztus követe volt, amikor gátlástalanul gyalázták azok, akik valamelyik közéleti/politikai vagy életmódbeli megnyilvánulásával nem értettek egyet. Mivel nem ismerem személyesen, nem tudhatom, hogy mennyire zavarta, de az biztos: Jézus sorsában osztozott ezzel is. Azt viszont tudom, hogy ha a tanításhoz hű maradt – márpedig semmi külső jel nem utal rá, hogy ne így lenne -, akkor továbbra is, az útkeresés közben is kijár neki az egyházalapító közvetlen munkatársainak dukáló tisztelet: maga a tanítás ugyanis úgy szól, hogy akit az őszinte igazságkeresés vezet, azt még az esetleges tévútjain sem hagyja magára az Isten.

Nem vagyunk ehhez hozzászokva – mármint ahhoz, hogy a pap kér tőlünk imát, magáért. Az uralkodó közfelfogás szerint azért tartjuk, hogy ő imádkozzon értünk; hogy az egész élete ima legyen; hogy ő legyen a közbenjáró, a közvetítő. Mindezzel együtt az egyház (a kifejezést helyesen használva, tehát egyháznak tekintve minden igaz embert, aki hisz, és megtartja a parancsolatokat) egyik legőszintébb, legfontosabb megnyilvánulása volt, amikor Hodász András kiírta az Instagramra az imakérést. Talán egyetlen módon lehetett volna őszintébb – ha azt írja: „imádkozzatok értünk”. Ez a krízis ugyanis elsődlegesen nem az ő válsága – mint ahogy azon pedagógusok meghasonlása sem kizárólag személyes tragédia, akik hosszas vívódás árán, a hivatás föladásának fájdalmával elhagyják a pályát. Bajban vannak az iskolák, kevesen jelentkeznek tanárnak, kontraszelektált és motiválatlan a pedagógus-társadalom, nyilvánvalóan alkalmatlanok is katedrát kapnak, a politika elvárásai ütköznek a szakma szabályaival, a társadalom érdekeivel és a belső értékekkel? Amennyiben ez az oktatásügyre igaz, hát Hodász anyaszentegyházára, a katolikus egyházra sokszorosan érvényes. Ő ugyanis, onnan nézve, hogy mire lenne igénye a híveknek, pontosan a megfelelő ember (kellően karizmatikus és szuggesztív, van empátiája és önkontrollja, nem hiányzik belőle a problémaérzékenység), csak éppen nem a megfelelő helyen, és végképp nem a megfelelő időben. Az Egyháznak – értve ezalatt a hazai katolikus hierarchiát – most nála sokkal opportunistább, simulékonyabb, tekintélytisztelőbb és konformistább figurákra van szüksége. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezek az opportunista, simulékony, tekintélytisztelő, konformista figurák maradnak, a Hodász András-féléket viszont, ha valamilyen csoda folytán odakerülnek, jó eséllyel kiveti magából a szervezet.