A minap azt találtam írni, hogy Marco Rossi olyasmit ért el, amit magyar ember fia az elmúlt 12 évben soha: egységet teremtetett ebben a mesterségesen kettéhasított társadalomban, abban az országban ahol a haza (ugyebár) nem lehet ellenzékben. Aztán e gondolatok megjelenésének napján többektől hallottam viszont, hogy ők már csak azért sem drukkolnak a magyar labdarúgó-válogatottnak. Nem fognak tapsikolni ahhoz, hogy a kormány több 100 milliárd forinttal támogatta a futballistákat adókedvezmények, tao-támogatások, stadionépítések formájában. Nem fognak olyan együttesnek drukkolni, amelyet Orbán Viktor és elvbarátai arra használnak, hogy a politikailag velük egyet nem értük arcába gügyögjék: na, ugye! Nem tudnak szorítani olyan csapat sikeréért, amelynek eredményeit a jelenlegi kurzus kisajátítja.
Megértem őket. Mindez valóban rendkívül taszító. De akik így érzik, és ennek az érzésnek eleget téve elfordulnak Marco Rossi alakulatától, azok a könnyebb utat választják: feladják a meccset, ami a futball feje fölött társadalmi szinten zajlik. A sport őket nem tanította meg végsőkig küzdeni. Ha elfordulunk a válogatottól, az egyet jelent az orbáni retorika célba érésével.
A jelenlegi válogatott a Nemzetek Ligájában nagyszerű eredményeket ért el. A világ legünnepeltebb futballistái alkotta csapatokat múlta felül, ami mind többeket ébresztett rá: ez nem Orbán csapata. Hiszen még Rossi is azt mondta: ez nem is az ő csapata, ez a nemzet csapata. Szalai Ádámék sikerei – mert ugyan a négyes döntőbe bejutni nem sikerült, de az angol, német, olasz trióból kettőt megelőzni óriási bravúr – nem csupán a pályán elért több évtizede nem tapasztalt eredményekben mérhetők, hanem abban is, hogy hasonlóan régen volt a válogatottnak olyan egységteremtő társadalmi hatása, mint most. A válogatott (és a kapitány) legfőbb eredménye e téren, és nem a pályán mutatkozik meg igazán.