Rémület és remény kéz a kézben járnak. Rémület a világjárványtól, a háborútól, az inflációtól. Remény, hogy egy értelmileg hiteles, kormányzóképes, hozzáértő politikus/szakértő megtalálja az észszerű és követhető kiutat a válságból. Remény, hogy egy érzelmileg hiteles, bizalomgerjesztő, szív-közeli politikus/mindennapi ember elhozza a változást.
A megélhetési válság a populista politikai erőknek kedvez. Válság idején igazán fontos az érzelmi hitelesség, amikor egy politikusról elhiszik, hogy átérzi a kisemberek gondját s baját, helyettük megfogalmazza sérelmeiket, érzelmeiket és indulataikat, meg akarja, tudja védeni őket, az érzéketlen és velük ellenséges, gőgös és lenéző elitekkel szemben. Ha pedig a megélhetési gond mellé a nemzeti, faji, vallási, nemi indulatokat is oda tudják állítani – hogy az inflációról az európai szankciók, a romló közállapotokról a színes bőrű menekültek, a káoszról az erkölcstelen és istentelen homoszexuálisok és a szabados, élettagadó nők, Washington és Brüsszel tehetnek –, akkor a hatás megsokszorozódik. Ez hozta fel a svéd demokratákat és Giorgia Melonit, ez tartja életben Trump és Netanjahu reményeit. Igaz, ők valamennyien ellenzékiek, akik most másznak, vagy másznának fel újra a hatalom lépcsőin. A hatalmon lévő populisták, Bolsonarótól Erdoğanig, Kaczyńskitől…, és itt meg kell állnom. Vajon ide írhatom-e Orbán Viktor nevét?
Orbán rendszerét a három megelőző nemzetközi válság, hogy ne mondjam katasztrófa, inkább megerősítette, mint meggyengítette. A 2015-ös menekültválságból kialakított migránsozása teljes győzelmet hozott neki. A 2020-21-es világjárvány alig hatott népszerűségére. Végül az ukrajnai háborúval szembeni békeszózata ismét kétharmados sikert eredményezett. Vámpírrendszere mintha a válságok idején szívott friss vérből is táplálkozna. Lehetséges, hogy megint sikerül teleszívnia magát az európai energiaválság, az ukrán háború vérével? Választói háborútól, hidegtől, számláktól és káosztól félve kérik: védj meg! Szörnyű, ami jön, de megvédelek, mert csak én védhetlek meg, senki más – hangzik a válasz.
Bajban van-e az a hatalom, amely maga is a megélhetési válság előidézője? Vajon megmaradt-e, tartós-e Orbán éveken át felhalmozott érzelmi, sőt, hitbéli hitelessége a többségi választókban? Ismerem a választói kisebbség dühös ellenvetését: miféle hitelessége lehet Orbánnak? Csakhogy tudomásul kell vennünk ennyi választás után, hogy létrejött egy olyan sajátos politikai kultúra, kicsiszolódott egy orbáni embertípus, amelynek egyénileg és közösségileg összeállt nemcsak az Orbánba vetett hit és bizalom, hanem mindazok az értékek és érdekek, ítéletek és előítéletek, amelyek a rendszert már nemcsak megalapozzák, de működtetik is. Már régen nem egyszeri propagandakampányról és hívószavakról van szó, hanem olyan érzelmi és hitbéli hálóról, amely a világot, legkevésbé a magyar világot nem is tudja másként érzékelni és felfogni, mint a rendszer képi, hangzó és írott nyelvén.
Az Orbán-rendszer a tízes évek közepére sikeresen rombolta le a rendszerváltás intézményi és szabályrendszerét, s ezután hozzáfogott az ember elfoglalásához, a homo orbanicus politikai és gazdasági függésrendszere mellett életformája, érzelmi kapcsolatai, vágyai kialakításához. Orbán jól érezte és érzi, hogy Magyarországon nem az intézmények és formális szabályok tartják fenn a hatalmi rendet, a status quo-t, nem ezek integrálják a társadalmat, hanem az emberközi viszonyok, az életforma-közösségek, amelyek csak jól-rosszul megkapaszkodnak egy-egy intézményben, közös szabályban, szabálykerülésben. Ha Magyarország zárt társadalom lenne, vagy zárttá lehetne tenni, akkor az orbáni terv putyini mintára megvalósulhatna. A rendszer szerencsétlenségére, a mi szerencsénkre, a magyar társadalom még/már félig nyitott társadalom, s míg Orbánnál az emberi természet a „keresztény magyar ember természete”, egy ki- és beáramlást biztosító résen át, még/már létezik az „európai magyar ember” belső értelmi és lelki vándorlása. Az európai válság ellenére tartósan létezik az európai életforma (european way of life) tömegvonzása, amely sokkal erősebb centripetális erő, mint az európai intézményeké és szabályoké.
Eddig mégsem tudott összeállni és így megküzdeni se egy, a rendszerrel ellentétes érzelmi, hitbéli világ, se a válságok idején újra meg újra megjelenő értelmi hitelességi igény. Már vagy még nincs se olyan alternatív válságértelmezési és megoldási terv, se racionális hitelességgel bíró tekintély, amely/aki a társadalom különböző csoportjainak rémületét, válságsokkját képes lenne megválaszolni. A magyar társadalom napi racionalitása és az egész életére kiható döntéseinek irracionalitása nem új jelenség: egyénileg okos, közösségileg ostoba. A Kádár-kor embere gyakorlatiasan és észszerűen működött, amikor napi megélhetéséről gondoskodott, csak éppen az egész rendszer észszerűtlenségével nem tudott mit kezdeni. Az Orbán-rendszer embere is pragmatikusan, szabálykerülő módon reagál a rendszer által is keltett válságra, találja ki, hogyan rendezze be életét a személyes, családi energiaválságában, mit építsen le fogyasztásában, miközben elfogadja a rendszer észszerűtlenségét, igazságtalanságát és erkölcstelenségét. Ha az Orbán-rendszer az ukrán háború rettegtető félelmét sugározza, s minden baj okaként a háborút nevezi meg, akkor egy ideig nem kell attól tartania, hogy a rendszer felelőssége komolyan felmerül.
Miért van mégis rendszerválság? Elsősorban azért, mert az Orbán-rendszer önmagában egy versenyképtelen, alacsony termelékenységű, önmagát felélő, járadékleső szisztéma, amely felélte hazai és nemzetközi tartalékait. Rossz tőke-, munkaerő- és szolgáltatás-szerkezetével, túlcentralizált államával és mindent behálózó korrupciójával perifériára szorította magát. Az erőltetett növekedésre és foglalásra beállított rendszer szülte a tízes évek végének elhibázott pro-ciklikus, növekedést hajszoló költségvetési, jegybanki és jövedelempolitikát, s vele az infláció emelkedő dagályát. Ha nem jön a nemzetközi válság, akkor még évekig fenntarthatta volna magát romló feltételek között, de a rendszer általános és lassú válsága egy konjunkturális válsággal felgyorsult, meghozva a stagflációt, vagyis a növekedéshiányos inflációs gazdaságot.
Az Orbán-rendszer irányítóinak se válságkezelő tudásuk, se tapasztalataik nincsenek. A rendszerváltó elit gyakran juttatta válságba az országot, de ugyanennek az elitnek nemcsak életösztöne volt, hanem válságkezelő tudása is. Németh Miklóstól Kupa Mihályon, Bokros Lajoson, Surányi Györgyön keresztül Bajnai Gordonig személyes és csapatmunkában képesek voltak az ország megmentésére, ehhez nemcsak hazai, hanem nemzetközi hitelességet (international credibility) is szereztek. Nagy Mártonnak, Matolcsy Györgynek, Varga Mihálynak se kellő tudása, se szükséges hazai és nemzetközi hitelessége nincs, ezért képtelenek hatékony csomagot összerakni, hiteles költségvetési-, adósság-, jövedelem-, árfolyam-, kamatpolitikát, összefüggő válságkezelő politikát előállítani. Annyira utálják egymást, hogy szóba se állnak egymással. Kizárólag hatalom- és zsákmánypolitikára összpontosító, mindenható főnöküket figyelik, mit talált ki aznap reggel, mit vezessenek be azonnal.
A magyar társadalom félrevezetett, igazságtalanságra és erkölcstelenségre nevelt társadalom. Ezért rövid távon a rendszer politikai és társadalmi egyensúlya biztosított. Csakhogy a neheze még hátravan. A tartósan magas inflációhoz és az elmaradó növekedéshez nemcsak ebben az évben tartozik 6-7 százalékos reáljövedelem-csökkenés, hanem beláthatóan a 2023-ban is. Szükségszerű, hogy vállalkozások összeomlásával munkanélküliségnek kell következnie. A falvak önkormányzatainak összecsuklása iskolák és óvodák bezárásához vezet. Nincs olyan társadalom, amely békésen tovább bégetne a hatalom farkasainak parancsára egy ilyen elhúzódó romlás idején. S különösen nehéz lesz birkaként tűrni a farkasok folyamatos hízását. Vagy mégis csak a birkák dala szól?
