Mennyire más országhoz kívántam én tartozni 2005-ben! Reménytelinek éreztem, és olyan helynek, amely előtt számtalan lehetőség áll. Nemrég csatlakozott az Európai Unióhoz, és akkoriban úgy tűnt, hogy messze nem a felzárkóztatási pénzek, nem pusztán a suska és a várható életszínvonal-emelkedés, hanem a magától értetődő értékközösség miatt léptünk be a klubba. Európához tartozunk, mert mindig is oda tartoztunk, valami ilyesmi visszhangzott az emberekben. A hazatérés nyugodt érzete. Akkor még értettük, hogy Brüsszel nem egy rajtunk kívül álló entitás, ahol rólunk döntenek nélkülünk (mint oly sokszor a történelemben), hanem az érdekegyeztetések helye, ahol nekünk is van egy székünk az asztalnál.
Az még nem volt a mumusok kora. Azt hiszem, akkoriban messze nem féltünk még olyan sok mindentől, s bár határozottan megjelentek már a törésvonalak, még egyik sem mélyült szakadékká. A forint sem hasonlított még bélyegre vagy matricára, volt ereje, lehetett külföldi utat és nyaralást tervezni. Végre kihasználni a megnyíló Európát, birtokba venni úgy, ahogy Márai korában még természetes volt. Akárhonnan is nézem, a bőség és büszkeség időszaka volt az.
Felvillanyozott, hogy a román barátaink hazatérve Erdélybe irigységgel beszéltek Budapestről, bezzegvárosként és -országként tekintettek ránk. Ennél jobb elégtételt azóta sem kaptam Trianonra. Kíváncsi vagyok, hogyan fest majd ez az időszak az utókor történelemkönyveiben. Átszűrve a távlat adta tárgyilagosságon. Mert alulról nézve pezsgő és boldog időszak volt ez, mert – még ha patetikusan is hangzik – hittünk abban, hogy végre révbe ért a kompország. A sodródás bizonytalansága vagy a rossz kikötők fogsága után már csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel a kegyelmi állapottal.
Emlékszem, mennyire kedveltem ekkoriban elidőzni a város terein, forgalmasabb pontjain, és csak nézni a nyüzsgést. Mintha csak egy hatalmas test artériájában zúgó, hömpölygő részecskéket néztem volna: az autók, buszok és villamosok megannyi fehérvérsejtekként futottak tova, a sétáló vagy épp rohanó emberek meg vörösvértestként szállították az oxigént. Érezni, látni, tapintani lehetett az életjeleket, és ahogy átáramolt rajtam a lüktetés, magam is felvillanyozódtam. Európa egyik feltörekvő fővárosa pumpálta belém a nem szűnő energiát. Dehogy láttam porosnak vagy zárkózottnak! Épp ellenkezőleg, hívogatónak tűnt és kacérnak, mint aki tisztában van a szépségével és a hibáival is. És vonzó volt a magabiztossága, a józan tudása önmagáról.
Olykor céltalanul utazgattam benne, mert csak így lehet igazán megismerni egy várost. Végig akartam talpalni minden négyzetcentiméterét, eltévedni benne, ahogy sokszor meg is történt. Tudtam, hogy hosszú kapcsolatunk lesz, amely az érzelmeken és csak kevésbé az érdekeken alapul. Mint egy jó házasság. És nem féltem attól, hogy mi lesz majd, ha véget érnek a mézeshetek, és ott állunk majd egymás előtt pőrén és kiszolgáltatottan. Amikor már a vétkek sem öltöztetnek. Ígéretet tettünk akkor egymásnak. Kár, hogy végül oly sokat nem tartottunk meg.