Az egészségügyet maga alá gyűrő belügyminiszterről eddig is lehetett tudni, hogy a rendészeti eszközöket kedveli. Úgy tűnik, hogy a háziorvosi rendelők statáriális ellenőrzése, a megalázó magzati szívhang rendelet csak előjáték volt ahhoz a nagyívű szabályozáshoz, amelyet a sajtóban szivárogtattak ki és amely a mély válságát élő ágazat számára volna hivatott gyógyírt nyújtani.
Tudom, hogy az ördög a részletekben lakozik, de ha igaz, hogy a minisztérium nem tart szükségesnek egyeztetést a tervről, mert „annak sürgős elfogadásához kiemelkedő közérdek fűződik”, az rosszat sejtet. Péntek éjszakai parlamenti előterjesztést, hétfői tárgyalást és gyors határozathozatalt, valószínűleg a háborús veszélyhelyzetre hivatkozva.
A javaslatok beteg állampolgárokról, gyógyítóikról, az egészségügy intézményeiről szólnak: mindenki életét, egészségét befolyásoló döntésekre készülnek. Már a látszatra sem ügyelnek, hiszen a hatalom logikája szerint mind az érdekképviseletek, mind a betegszervezetek álláspontja, kritikai vagy építő észrevételei mellőzhetőek. A Magyar Orvosi Kamara gyorsan reagált, közleménye kiemelte, hogy az előterjesztés „előkészítésében - bár ennek lehetőségét utoljára írásban a múlt héten kértük - a korábbi ez irányú államtitkári és miniszteri ígéretek ellenére a MOK nem vehetett és nem is vett részt”.
A csomag keretében állítólag egy új törvényt alkotnának, hatot módosítanak és négy kormányhatározatra is szükség lesz. Nincs arra mód, hogy a nyilvánosságra került elképzelések mindegyikét értékeljem, de néhány kormányzati javaslat kockázatára felhívom a figyelmet.
A ma még zömmel önkormányzati fenntartású szakrendelők államosítása minden bizonnyal jelentős forrásvesztéssel jár, hiszen a kórházak 10 évvel ezelőtti központosítása (akkori áron) 100 milliárd forinttal csökkentette bevételeiket.
Az ellehetetlenülő helyhatóságok zöme ma is jelentős pénzzel támogatja a járóbeteg ellátás műszerezettségének javítását, a dolgozók megtartását. Ezt nyilván nem teszi, ha már nem lesz felelős érte.
A tavaly szolgálati jogviszonyba kényszerített kórházi dolgozók vezényelhetősége, a közreműködői szerződések kivezetése, a laboratóriumi hálózat központosítása sok, hiányterületen működő szakembert késztethet pályaelhagyásra vagy külföldre, ami az állami egészségügyben már amúgy is kivárhatatlan várólistákat tovább nyújtja. Ellentételezésként az orvosi és szakdolgozói bérek közötti aránytalanság szerény mértékű mérséklését helyezik kilátásba, ami félő, hogy nem lesz visszatartó hatású.
A hosszú ápolási idejű kórházi részlegek a szociális intézményrendszerbe tartoznak majd, ami az ellátás szakmaiságát és pénzügyi hátterét is veszélyeztetheti.
A betegeket érinti, hogy szűkíteni akarják a kórházi látogatást (online kell majd regisztrálni), s az alapellátás kivételével megszüntetik a szabad orvosválasztást. Utóbbival a rendszerváltás óta élő vívmányt törölnének el. Ha az lesz a regula, hogy az asszonyok nem választhatnak szülészt, és az ellátást a kórházban a szolgáltató munkarendje alapján beosztott orvos nyújthatja, az bizalmi töréshez vezethet, sőt még az amúgy is megcsappant gyermekvállalási kedvet is ronthatja. Vajon mi az akadálya annak, hogy nőgyógyászt, sebészt - akár az intézménynek fizetett díj ellenében - válasszon a beteg, és a bevételből az illető orvos is részesüljön? Szerintem a még nem olvasható tervezet a központi irányítás, a rendpárti megoldások üdvözítő hatásában bízik. Jóllehet ezek már az államszocialista években megbuktak.
Ami még zavar, hogy ebben a koncepcióban már nyoma sincs az egészségbiztosításnak; mindenható az állam, amely szolgáltat, foglalkoztat, ellenőriz, beteget fegyelmez.
Összességében félő, hogy a kilátásba helyezett intézkedések még több beteget terelnek a fizetős magánegészségügybe, amelynek kapacitásai végesek, és sok esetben nem jelentenek alternatívát az állami intézményekkel szemben, pl. intenzív ellátásra vagy sugárkezelésre szorulóknál.
Végül: egykori miniszterként mondom, ha 20 évvel ezelőtt ennek a csomagnak csak a töredékét ajánlani mertük volna, minket azonnal elsöpör a népharag.