- Nem tudom, mitől gazdagodtak meg a fiaim, kitől örökölték az érzéküket a pénzcsináláshoz? Tőlünk aztán biztos nem. Se én, se az apjuk nem értettünk a pénzhez soha. A papát csak az eszperantó és a világbéke érdekelte, mint a szépségkirálynőket, na meg a rádió, amit asztalra tett lábakkal szeretett hallgatni egész nap. Talán az egyik távoli nagybácsitól örökölték, ki tudja, bár ott nincs is vérrokonság. Nem értem. – Ilyeneket mormogott Bözsi néni, mikor fiát az újságban emlegették, hogy megint hány billiót nyert vagy vesztett a tőzsdén. Az újságot én olvastam fel neki szombatonként, ő már vaksi volt hozzá, bár az ételeket még vaksin is meg tudta főzni. És a felolvasás után kaptam ebédet is. Egyetemre jártam, úgyhogy jól jött a háromszoros minimálbér óránként meg a metróutat fedező zsetonok, és igen, az ebéd is, arról nem beszélve, hogy mennyi új szót szedtem fel a The New York Times felolvasása közben. Bözsi néni nem azt mondta, hogy „ugorgyunk”, mint Pósalaky úr a Légy jó mindhaláligban Nyilas Misinek, hanem azt, hogy „passz”. Vagyis a főcímekkel kezdtük, és ami érdekelte, abba belekóstoltunk.
Bözsi néni egy nagyon szerény kicsi lakásban élt, ami egy amerikai konyhás nappaliból és egy pici hálóból állt. Utálta, hogy egyetlen szekrényében még mindig mennyi a felesleges kacat, mindentől meg akart szabadulni, és folyton győzködött, hogy próbáljam fel ezt vagy azt, és vigyek már el valamit. Nem akarta tudomásul venni, hogy két fejjel magasabb vagyok nála, és hát én sohasem voltam az a szilfid alkat, mint ő, szóval ebből sok zúgolódás támadt, úgyhogy időnként elvittem valamit, csak hogy béke legyen. A bútorait is sokallta, azt mondta, igazából csak egy ágyra, asztalra, székre, na meg egy sokkal kisebb sublótra van szüksége, idegesíti a sok felesleges holmi. Amikor az egy darab széket említette, elég kétségbeesetten nézhettem rá, mert felülbírálta magát és kegyesen azt mondta, na, jó, két szék.
Bár kicsi volt a lakás, de pompás helyen, közel a Columbus Circle-höz és a Central Park délnyugati sarkához, plusz a Szabad Európa Rádiótól egy blokkra, ahová akkor kis színeseket írtam tudomány, technika, egészség, filmek és könyvek témákban, és Farkas Piroska néven olvastam fel őket. Szórakoztatónak találtam, hogy egyszerre lehetek az, aki megveszekedetten enni akar, és az is, akit felfalnak. Homályosan éreztem, hogy nonstop erről szól az életem. Egyszer még egy rádióhallgató paptól is kaptam levelet Németországból, mert nagyon odavolt a szövegemért a világegyetem keletkezésébe beépített eredendő hibáról. Egy hajszállal több pozitív anyag jött létre az ősrobbanáskor, mint negatív, és mi most ebben a maradék pozitív anyagban élünk, a többi pozitív és negatív kioltotta, lenullázta egymást. A tökéletlenség és aszimmetrikusság létezésünk ősoka. Nagyon megfogta Bözsi nénit is, mikor felolvastam a tudományos rovatban megjelent cikket arról, hogy mi tulajdonképpen az eredeti világegyetem iciri-piciri maradékában élünk, miután a nagyja elpusztult. Megerősítette, hogy ő is ennek az eredendő hibának, ennek az alig érzékelhető hajszálnyi pozitív többletnek köszönheti az életét, mely valahogy végül mindig az ő irányába lett elfogult, az ő oldalára állt, és a fennmaradását támogatta. Férje is egy megveszekedett túlélő volt, az első világháborúban hazagyalogolt Szibériából, ahol kérlelhetetlen idealista lévén, felszedte az eszperantót. Szibériai kalandjait is eszperantóul adta ki egy kanári-szigeteki kiadóban.
Mikor viszont bejöttek a németek, már végképp tarthatatlanná vált az idealizmusa. A papának az volt az elképzelése, hogy akkor van esély arra, hogy a család legalább egy tagja megmeneküljön, ha négyen négy fele mennek. Bözsi néni ekkor harmincnyolc éves volt, és életében először maradt magára a család védelme nélkül. Először a Balaton környéki falvakban talált menedéket. Egyszer egy vadidegen keresztény asszonnyal aludtak egy ágyban lábtól fejig. Aztán innen is mennie kellett, mert valaki a templomban megsúgta az asszonynak, hogy hallotta, amint a gyónáskor feljelentik a papnál. Bözsi néni visszasietett Budapestre, de a házban lakó nyilas itt is buzgólkodni kezdett, úgyhogy a Római-partra helyezte át székhelyét vendéglátói nyaralójába. A spicli azonban tudott a víkendházról is, és odairányította azokat, akik a gázkamrában való megsemmisítésre gyűjtötték be a megjelölteket. Bözsi néni épp a Duna-parti ház kertjében olvasott, mikor a távolban megpillantotta a két bicikliző csendőrt. Egyből tudta, hogy érte jöttek, és hogy most kell majd átkelnie azon a bizonyos közmondásos hídon. We cross that bridge when we get there. Addig egyáltalán nem izgult, akkor meg épp nem maradt ideje az izgulásra. Ösztönösen és gondosan levette szemüvegét, majd egy fürge mozdulattal a könyvet egy kő alá dugta, nehogy őt is olyan megjelöltnek nézzék, akik köztudottan szeretnek olvasni. Amint benyitottak a kertkapun, Bözsi néni a maga számára is meglepetésszerűen elhagyta testét, és kiült a saját jobb vállára, méghozzá olyan határozottan és magától értetődően, mintha ez nála napi gyakorlat lenne, és mindvégig onnan figyelte azt a derűs, nyugodt, készséges berlini titkárnőt, akit papírjai szerint ő testesített meg. Felállt, és mosolyogva a csendőrök elé sietett, majd kedvesen megkérdezte tőlük, mi járatban vannak. A csendőrök meg elmondták, hogy be kell őt gyűjteniük, ha csak be nem tudja bizonyítani, hogy nem ő az, akit keresnek. Bözsi néni, illetve a német titkárnő, akit alakított, felkacagott az abszurd elképzelés hallatán. Bözsi néninek első osztályú papírjai voltak, melyet a szintén megjelölt és begyűjtés terhe alatt álló ügyvéd férje gyártott neki saját kezűleg. A papírok szerint Bözsi néni, aki perfektül beszélte a németet, egy berlini titkárnő, aki betegszabadságát tölti Pesten. Beinvitálta őket a házacskába is, ahol bájosan kacagva kinyitotta nekik a bőröndjét, bemutatva nekik az egész család gyógyszerkészletét. Mivel a csendőrök megszomjaztak a sok gyógyszer láttán, megkínálta őket friss kútvízzel meg ki tudja, honnan kerített borral, és kedélyesen az árnyékba ültette őket a farönkökre. Aztán míg a csendőrök a verejtéket törölgették homlokukról monogramozott zsebkendőikkel, ő hozzálátott, hogy maga írja meg helyettük a jelentést, miszerint világos, mint a vakablak, hogy tévedés esete forog fenn, és a megadott címen talált személy nem azonos azzal a megjelölttel, akit lágerbe szállítás céljából keres a begyűjtő és megsemmisítő hivatal.
Amúgy Bözsi néninek volt gyakorlata a testelhagyásban, mert gyerekkorában gyakran álmodta, hogy a plafonon repül, és még seprűnyéllel se tudták leszedni onnan a szülei, akárhogy is erőlködtek.
Már rég elmúlt hetven, és már jó tíz éve özvegy volt, mikor Bözsi néni szenvedélyes szerelembe esett egy barátjával, aki épp haldoklott a kórházban. Nem értette, mi történik vele, úgy érezte magát, mint egy izgatott süldőlány, a férfi meg mindennap hazaküldte, és kérte, ne jöjjön többet, mert így nem fog tudni meghalni, pedig már nagyon elege van. Aztán végül a férfi a kezébe nyomott egy telefonszámot, kérte, hogy hívja fel, és közölje az illetővel, aki felveszi, hogy menjen be hozzá a kórházba, de ne kérdezzen tőle semmit, és aztán dobja el a számot. Bözsi néni felhívta, de a számot nem volt képes eldobni, és másnap a szerelme hűlt helyét találta. A testet már levitték a boncterembe. Mikor újra felhívta a számot, hogy megkérdezze, mi történt, a vonal túlsó végén azt mondták, téves szám. Valahogy megszerezte a számhoz tartozó címet, és sikerült azonosítania a személyt, akivel korábban beszélt. Nagyon lassú és óvatos, több hónapig tartó kutatómunka után kiderült, hogy szerelme egy titkos eutanáziatársaság tagja volt, és így akaratlanul ő lett a halál angyala, vagy legalábbis az egyik vonakodó segédje.
Bözsi néni utolsó nyarán végig az udvarukon lévő imádott kiskertjének háttal ült, mivel azt valaki minden előzetes figyelmeztetés nélkül feldúlta, a növényeket gyökerestől kitépte, majd nem sokra rá megígérte ugyan, hogy rendbe hozza, ám nem volt az illetőnek sietős, úgyhogy a nyár második hónapjában Bözsi néni epéje súlyos állapotba került. Egy, csak egy műtétet engedélyezett és kész, ha nem sikerül, akkor nem sikerül. Úgy érezte, a nyolcvanhat évével már amúgy is illetlenül hosszú életet élt, de félig vakon és süketen meg nincs igazán értelme se. Pedig a fia az ő tiszteletére alapította az egyetemet és karolta fel a hangoskönyvtárat Budapesten. Bözsi néni imádott egyetemre járni még jóval hetven fölött is, és szeretett az előadások után színes üveglámpákat forrasztgatni, amit aztán a látása gyengülése miatt fel kellett adnia.
Nem tudom, hogy elhihetem-e azt a történetet, amit a földi létből való eltávozása után mesélt nekem a másik felolvasója, egy echte amerikai színészpalánta, akit Bözsi néni gyerekkorában sokat bébiszittelt. Én mindenesetre fenntartással fogadtam a történetet, mert amikor én találkoztam Bözsi nénivel, akkor vallásosságnak a leghalványabb nyomával sem találkoztam nála, sőt, arra sem utalt soha, hogy valaha érdekelte volna. Nem kell sír, nem kell sírkő, mondogatta, felesleges, a hamvait csak szórják a szélnek, ahol épp kényelmes. Mindenesetre, állítólag valamikor a hatvanas években betért a kereszténységbe Floridában. Vajon ez egy tiszteletkör volt annak az asszonynak, aki a Balatonnál bújtatta lábtól fejig? Vagy épp kísérletező, kutató körúton járt, hátha mégis megszállja a szentlélek, és feltámad a hite a semmiből? Nem tudom, már nem kérdezhettem rá. Mindenesetre állítólag, amikor a keresztség felvétele után leült az első sorba a templomban, megszólalt mögötte egy hang: „Kutyából nem lesz szalonna.”
– Tudod – mondta Bözsi néni, mikor megoldhatatlannak látszó problémáimról beszéltem neki –, rázkódunk, rázkódunk, egész életünkben csak rázkódunk, aztán a végén csak a helyünkre rázódunk.
Akármi is történt abban a floridai templomban – már ha egyáltalán megtörtént –, szerencsés vagyok, hogy megvallhatom: Bözsi néni embere voltam. Soros Bözsié.
