Párizs;szerelem;építészet;Eiffel-torony;

Nicolas d’Estienne d’Orves: Eiffel (Részlet a regényből)

A „vas lírikusa”, Gustave Eiffel megszállottan keresi vastornya tökéletes formáját. Egy gyönyörű nő, Adrienne segíti – ebben a nagyívű történelmi, életrajzi műben a híres építész egy grandiózus építményben próbál emléket állítani annak az inspiráló és sorsfordító szerelemnek, amely nem csak az ő életét, de Párizs látképét is megváltoztatta, amely Párizst Párizzsá tette. A könyv a General Press gondozásában október 18-án jelenik meg magyarul.

A torony ott áll a nagy mahagóni íróasztalon, a jóváhagyásra váró dossziéhalmok, ceruzatartók és kávémaradékkal ottfelejtett csészék között. A két bátortalan férfi kissé hátrébb húzódva feszülten figyel. A főnökük körbejárja az asztalt, hogy megvizsgálja a makettet. A figyelme minden apró részletre kiterjed, a fejében kivetíti a valóságban, életnagyságban. De a testtartása olyan, mint a vadállaté, amelyik a zsákmánya körül köröz, és egyetlen csapással bármikor le tudná teperni. Aztán Eiffel megáll, és a két mérnökre emeli a tekintetét. A hangja ellentmondást nem tűrő:
– Ronda.
Nouguier megijed, Koechlin pedig mentegetőzni kezd, hogy a toronynak négy pillére van, ami lehetővé tenné, hogy…
– Négy, hat vagy tizenkettő, nem érdekel. Ha ronda, akkor ronda.
A két meglepett férfi mozdulatlanul, szégyenkezve álldogál. Éppen tegnap hívta fel őket az üzlettárs a kéréssel, hogy sürgősen vegyék elő a torony tervrajzait, amit Eiffel tavaly elutasított. Ráadásul néhány óra alatt meg is kellett hozzá építeniük a modellt. „Ez életük nagy lehetősége, emberek. Ha Gustave-nak mégis tetszik, nagy szerencse éri önöket.” Az éjszakát azzal töltötték, hogy összeügyeskedjék ezt a szép kis fémszerkezetet, amelyet ma reggel éppen abban a pillanatban helyeztek el a főnök asztalán, amikor az belépett az Eiffel & Társa épületébe.
Erre tessék, minden erőfeszítésük semmivé lett attól az egyszerű jelzőtől, hogy ronda. Eiffel irodája körben csupa üveg, mint egy akvárium. A szomszédos helyiségekben az emberek a munkájukba mélyednek. Koechlin és Nouguier kollégái, akik egyébként a tervraj­zaik, körzőik, számításaik fölé hajolnak, most mind a jelenetet nézik. Koechlin félénkségét leküzdve folytatja:
– Elvégeztük a számításokat: kétszáz méter magasra fel kell tudnunk építeni.
– A washingtoni emlékmű csak százhatvankilenc méter – mentegetőzik Nouguier. Eiffel ettől még bosszúsabb. Úgy érzi, két gyerekkel van dolga, akik valami baklövést próbálnak megmagyarázni. Otthon Albert és Églantine sokkal felnőttesebben viselkedik.
– Szóval, arról szól az egész, hogy ki tud magasabbat építeni?
– Igen. És jó lenne, ha mi lennénk azok.
Eiffel ingerültséggel vegyes elégedettséggel néz Koechlinre. Szereti, ha kihívás elé állítják. Semmi sem bosszantja jobban, mint az egyhangúság. De Koechlin érzi, hogy remeg a lába, és dadogni kezd:
– Amikor azt mondom, hogy mi, úgy értem, mi, franciák.
– Mi, franciák – nevet fel Eiffel –, folyton csak ezt hallom.
Koechlin egyre lázasabban próbál magyarázni.
Közelebb lép a maketthez, és a torony középső részére mutat.
– Az első emelet nem lesz könnyű, ebben egyetértünk. De utána már gyerekjáték lesz.
Eiffel érzi, hogy ismét felébredt a kíváncsisága. Lehet, hogy mégis kezdenie kellene valamit ezzel a pókhálószerűséggel?
A fejében ismét kivetíti a képet, méreget, számol. De amikor Puteaux-ban a Szajna partján képzeli el az építményt, nem találja meggyőzőnek a látványt. Ennek ellenére odafordul az üzlettársához, aki mindeddig egy szót sem szólt, csak az üvegfalnak támaszkodva várt. Ő hívatta be a két mérnököt, hogy beküldje őket az oroszlán barlangjába. De ő közömbös marad, mert tudja, hogyan működik ez a szellemi gépezet: Gustave örökös harcban áll önmagával, a kételyei­vel és az ellentmondásaival. A garabit-i és a souleuvre-i viadukt, a gérone-i, a cubzaci és a Maria Pia híd, a verduni vasútállomás, mind-mind birkózás volt Gus­tave és a vakmerősége között. Ha ez a torony valaha megépül, az sem történhet máshogy. Amikor azonban Eiffel a kezébe veszi a modellt, és a két mérnöknek nyújtja, az üzlettársa úgy érzi, kezd elszállni a magabiztossága.
– Túl rideg az egész. Semmi titokzatosság, semmi varázslat. Modern technikát akarok, ugyanakkor költészetet is, az ég szerelmére! Nemcsak azért vagyunk, hogy lenyűgözzük az embereket, hanem azért is, hogy megtanítsuk őket álmodni. Egyszóval fogják a tornyot, és menjenek vissza dolgozni!
Koechlin és Nouguier elsápad. A szomszédos helyiségekből a többiek együttérzéssel figyelik, ahogy két kollégájuk bűnbánó arccal elhagyja az irodát, kezükben az eleve kudarcra ítélt munkájukkal.
– Kíméletlen vagy, Gustave – mondja az üzlettársa, miközben egy széket húz oda magának, és lerogy rá.
Eiffel továbbra is a gondolataiba merülve formákat és vonalakat firkál egy nagy papírlapra.
– Nem én vagyok kíméletlen, hanem a kor, amelyben élünk. Kemény verseny folyik. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemaradjunk. Álmodozással nem jutunk előre. Ezt hallva az üzlettársa tudja, hogy Gustave egy szót sem gondol komolyan abból, amit mond. Az álmai és merész víziói nélkül sok tervét lehetetlen lett volna megvalósítani. Nem véletlenül hívták „a vas lírikusának”. De Gustave-ot nem érdekelte az ilyenfajta elismerés.
– Jó építmény az, amiket csinálunk: valami hasznos, ami mindenkinek jó…
– …és ami fennmarad utánunk… – fejezi be a mondatot az üzlettársa, aki ismeri barátja jelmondatát. – Tudom, Gustave.
Eiffel, érezvén, hogy csak ostobán locsog, elmosolyodik. Mégis ez az egyetlen módja annak, hogy egy gondolat szöget üssön a fejében: rögzíteni kell az elméjébe, mint ahogyan két fémdarabot összeszegecselnek.
– Utánanéztél már? – kérdezi a mérnök.
– Minek?
Eiffel nem szereti, ha a beszélgetőpartnere nem követi a gondolatmenetét, még akkor sem, ha nem is fejezte ki magát világosan.
– A földalattinak, Jean. A földalattiról beszélek.
– Nem egyszerű. A párizsi városháza és a kormány nem ért egyet. Mindenki állást foglalt valamelyik oldalon, és nem halad az ügy.
Gustave számára ez nem jelent akadályt. Árvizekkel, hurrikánokkal, sziklákkal kellett már megküzdenie: közigazgatási viták nem fognak az útjába állni.
– Kitől függ a döntés? Ki irányítja a világkiállítás terveit?
– A kereskedelmi miniszter.
– Édouard Lockroy? Akkor csak őt kell megkeresni.
Néha Gustave úgy viselkedik, mint egy gyerek. Megszokta ugyanis, hogy az üzlettársa előkészíti neki a terepet.
Eiffel feláll, és a szoba másik sarkában lévő kabátfogashoz sétál. Az ablakon keresztül egy pillanatra szemügyre veszi a kilátást. Az eső ellenére a kis kaptárja csak úgy nyüzsög. A munkások cipelik a fémoszlopokat, az építészek irodáról irodára rohangálnak, a szállítók sietve érkeznek lovas szekereikkel, mintha mindenki versenyt futna az idővel.
„Mindig járjatok egy másodperccel mások előtt, még akkor is, amikor alszotok!” – mondogatta gyakran a gyerekeinek. Egy másik intelme, hogy „Soha ne hagyjátok, hogy megelőzzenek benneteket!”, és még sok hasonló jelmondatot hangoztat. Szegény gyerekeinek már elege van a bölcsességekből és az irányelvekből.
„Apa, hagyj már minket békén!” – mondja gyakran Claire, bár soha nem neheztel az apjára igazából. A kedvesség nem az erőssége. De Claire tudja, hogy mennyire szereti a családját, amely olyan szilárd alapot biztosít neki, mint egy kőszikla. Ettől függetlenül Gustave Eiffelnek magasak az elvárásai, elsősorban önmagával szemben. Emiatt nem hagyja magát soha eltántorítani. Találkozó a kereskedelmi miniszterrel? Nem gond.
Előhúz egy újságot a kabátja zsebéből, kiteríti a nagy dolgozóasztalra, és rámutat egy cikk alatti aláírásra.
– Ő az.
Az üzlettársa felteszi a pápaszemét. A cikk, amelynek szerzője nagyon tájékozottnak tűnik, a világkiállításról szól.
– Kicsoda?
– Megismered az aláírást?
Az üzlettársa közelebb hajol.
– Antoine de Restac? Igen, ő az egyik legfelkapottabb újságíró mostanában.
– Együtt jártunk az előkészítőbe, a Sainte-­Barbe középiskolába.
Az üzlettársa nagyon meglepődik.
– Ti ismeritek egymást?
– Nem tudom, hogy ő-e az, de nekem úgy tűnik, ez a fickó közvetlen közelről ismeri a minisztert.
Jean bólint, és felkapja az újságot, hogy figyelmesen tovább olvassa a cikket.
– Igen, ezt meg tudom erősíteni. Restac mindenről előbb értesül, mint bárki más. Egy igazi vadászkopó. A legmagasabb állami körökben is tartanak tőle. Sokat tudhat sok mindenkiről.
Az üzlettársán ki nem mondott nyugtalanság lesz úrrá. Összehajtja az újságot, és visszaül.
– Jól ismeritek egymást? Úgy értem, barátok voltatok?
Eiffel ismét az ablak felé fordul. Az emlékek ködén át alakok tűnnek fel fiatalkorából. Igen, lehet mondani, hogy jól ismerte Restacot. Pont annyira, mint amennyire az ember jól ismeri a nyüzsgést, a diákélet őrültségeit, az álmatlan éjszakákat.
– A lányok és a sör terén egyezett az ízlésünk.
A szemében valami pikantéria csillan meg, és megnyalja a szája szélét.
– Még a kollégiumba is hozattunk.
– Lányokat?
Eiffel nevetésben tör ki.
– Nem, a lányokkal odakint találkozgattunk.
Az üzlettársa nem is hallgatja tovább. Bármit is csináltak ezek együtt annak idején, neki most az az érdeke, hogy a régi iskolatársak újra találkozzanak. Ma ez sokkal fontosabb, mint eddig bármikor.
– Rendben, majd én megszervezem.

                                                      Kaló Krisztina fordítása

Nicolas d’Estienne d’Orves

(1974) sokszorosan díjazott francia író, újságíró, a Le Figaro és a Classica magazinok zenekritikusa. Regényét Martin Bourboulon Eiffel című, 2021 októberében bemutatott romantikus filmdrámája dialógusai felhasználásával írta.