Kutyaütők

(Részletek Selmeczi Mátyás képzőművész és a szerző hamarosan megjelenő könyvéből)

– Miért ütöd azt a kutyát, te állat?! – kiáltja oda már messziről a kutyásnak a szemüveges férfiba karolva közeledő középkorú nő. – Téged kellene ütni… – teszi még hozzá valamivel visszafogottabban, amikor már csak három lépésnyire van a fekete spánielt pórázon vezető harmincas férfitól.

A kutyás, aki az előbb jókorát húzott kesztyűs kezével a lába előtt heverő ártatlan jószág fejére, a meglepetéstől szóhoz sem jut. Tétova zavarát látva a szemüveges is lecsap rá.

– A saját kutyádat bántod, te hülye?!

– Törődj a saját állatoddal! – vág vissza, fejével a nagydarab, szőke kontyos nő felé bökve a kutya magához tért gazdája. – Vegyél rá szájkosarat…

– Szíven rúglak, te szemét! – ordítja a megsértett állatvédő pár hím tagja, ám fenyegetését aligha állhat szándékában megvalósítani, ugyanis asszonyát maga után húzva hátrálni kezd.

– Na, gyere, köcsög! – merít erőt a másik gyávaságából a kutyás. Villámgyorsan lecsatolja a spánielről a láncos nyakörvben végződő pórázt, és elindul feléjük. Mindeközben a kutya bőszen ugatja a védelmére kelt párt.

Az asszony, ahogy észreveszi a fiatal férfi kezében az immár korbácsként funkcionáló pórázt, kétségbeesetten rángatja át párját az úttesten.

– Dögölj meg a koszos kutyáddal együtt! – kiabál vissza a kutyásnak a vagy ötven méterre lévő utcasarokról a szemüveges férfi.

Nincs annál letaglózóbb, mint úgy végignézni egy tragédiát, hogy már bekövetkezése előtt tudjuk, nincs módunk megakadályozni. Ráadásul, hogy mi is idéztük elő. Olyan ez, mint amikor zuhan ki valaki a toronyházból, még nem ért földet, de aki kilökte az ablakon, magában már konstatálta a becsapódást.

Bogár, a féléves fekete puli koponyájának jobb oldali felével vágódott a világoskék Trabant jobb első ajtajához.

Február közepén jártunk, vastag, hóval betakart jégpáncél borította a Köztársaság téri sétány sárga murváját. Bogár imádta a kopott zöld teniszlabdát, ezért aztán minden sétáltatáskor fociztunk, vagy egyszerűen csak eldobtam neki kedvenc játékszerét, ő meg spurizott utána. Mindannyiszor vigyorogva hozta vissza, incselkedett velem, úgy kellett kiimádkozni vakítóan fehér fogai közül. Az egyik halványsárga fényt adó lámpa alatt kezdtük a focit; cseleztem vele, „kötényt” adtam neki, bár ez nem mindig sikerült, mert Bogár szemfüles volt, villámgyors, s mintha értette volna, mit is jelent a futballban, ha valakinek átgurítják a lábai között a labdát. Amikor pedig sikerült elcsípnie, boldogan csillogtak a frufru mögött a pajkos, szénfekete puliszemek. Ha ott volt a labda, fittyet hányt a parkban nagy számban fellehető papírzsebkendőkre is, amiket egyébként előszeretettel vett a szájába, hiába pereltünk vele. Ott forogtunk egymás körül, mint a bolondok, majd egy visszahúzós csel után lőttem el a labdát, ferdén, egyenesen az úttest irányába. Rögtön éreztem, hogy végzetes lehet ez a rosszul eltalált lövés. Kiabáltam a jégen is hihetetlen kezdősebességgel startoló fekete gombolyag után, tudván tudva, hogy úgysem fog már megállni.

Végignéztem, ahogy a kutya nekirohan az autónak.

Egy nő vezette a kocsit, aki alighanem észre sem vette a labda után száguldó pulit. Bogár, akit az életemnél is jobban szerettem, talán még egy percig élt a baleset után. Hazugság persze, hogy az életemnél jobban, hiszen azóta is élek. Más kérdés, hogy sohasem fogok tudni megbocsátani magamnak, amiért elveszejtettem őt, aki teljesen rám volt utalva, akiért felelősséggel tartoztam. Gondolhatják persze, hogy ez marhaság, ne túlozzunk, mégis csak egy kutyáról van szó. De hiába gondolják, mert ez nem így van. Kérdezzék csak meg hozzátartozóimat, bizonyíthatják ők is: azoknak ártok a legtöbbet, akiket a legjobban szeretek. Gyakorta szándéktalanul, máskor készakarva – egyre megy. De Bogárnak nem akartam ártani.

Lehet, hogy azért kellett elpusztulnia, mert nem volt igazán szükségünk rá, nem ragaszkodtunk hozzá eléggé. Sokszor veszekedtem a barátnőmmel, hogy miért hozta ide, a Népszínház utcai második emeleti szoba-konyhába, ha nem gondoskodik róla, ha lusta reggel korán fölkelni és levinni, ha az állat teljesen rám marad. Ő meg, amikor a kutya értelmetlen halála legutóbb szóba került, azt vágta a fejemhez, hogy biztosan ittas voltam, azért találtam el rosszul a labdát. Legszívesebben megfojtottam volna tehetetlen haragomban.

Igen, olykor iszonyúan dühös és elkeseredett voltam a nő miatt, akinek saját kényelme fontosabb volt, mint a kutya sorsa. Az én sorsom. Talán azt is mondtam ilyenkor – de gondolni biztos gondoltam –, hogy jobb volna, ha Bogár elpusztulna, pedig dehogyis kívántam az ártatlan kis jószág halálát, aki élő lelkiismeretemmé vált.

Ahogy szélütött, egyedül maradt barátom is, akihez hat évig jártam a vidéki városba, mert jóformán senki sem törődött vele. S olyankor, amikor nem tudtam, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem meglátogatni, mert már meggyűlöltem a kötelességszerűen vállalt emberbaráti szeretetet, nos, akkor mindig rossz volt a lelkiismeretem. Úgy éreztem magam, amikor közös ismerőseink tőlem érdeklődtek a velük egy városban vegetáló barátunk hogyléte felől, mint egy stréber, aki mások sunyi közönyéből profitál, így remélve megváltást saját elcseszett életéért. Nem hiszek Istenben, ezért én így gyóntam, ám ahelyett, hogy nőtt volna önbecsülésem, büszke lettem volna magamra, egyre bizonytalanabbá váltam. Olykor teljes szívemből haragudtam a barátomra, aki akarata ellenére ilyen helyzetbe kényszerít. Pedig nem kényszerített senki semmire.

Az ütközés pillanatában önkéntelenül behunytam a szemem, minden elsötétült. Másodpercekig tartott a dermedtség. Kutyások kiabáltak fenyegetően a trabantos felé, aki némi tétovázás után állt csak meg. Odarohantam, letérdeltem a jéghártyás makadámra, aztán az oldalán fekvő kutya feje alá tettem a tenyeremet. Bogár alig hallhatóan nyüszített, kis teste meg-megrándult. Egy sárga színű taxi fékezett mögöttünk, a sofőr és utasa sürgetve tuszkoltak a kocsiba a karomban tartott kis állattal. Mire az Auróra utcai állatorvosi rendelőhöz értünk, Bogárban már nem volt élet.

A puli a bádogtetejű asztalon feküdt, fejéből szivárgott a vér. A fiatal doki szomorúan mondta, hogy nincs már mit tenni, ha akarom, hagyjam itt a tetemet. Magam sem tudom, hogyan botorkáltam vele haza.

Szásának, odaátra

Varsót elhagyva méltóságteljes lengyel erdőkön át hasított az autó. Az út mentén kezükben kosárral ácsorgó nőkre és férfiakra lettünk figyelmesek. Gombát árultak. Matyi egyből megálljt parancsolt. Nem alkudozott az erdei árusokkal, hanem buzgón bólogatott, amikor azok mutogatták neki a portékát. Persze utólag ez már teljesen érthető, hiszen egy fitying sem volt nála. Visszajött a kocsihoz, és ellentmondást nem tűrően – ez később többször is előfordult vele utunk során, barátságunk negyven éve alatt pedig mindennaposnak számított – közölte, hogy gombát veszünk, és adjunk neki pénzt, Aki egy szovjet típusú emberrel vitát kezd, vesztésre van kárhoztatva.

Mindenkinél csak dollár és márka volt, így Csaba Matyi kezébe nyomott egy tízdollárost, mire ő két szatyor gombával jött vissza. Hogy mi lett a csomagtartóba száműzött gombával, amikor még két napot utaztunk? Képzelhetik, hogy nem paprikás, vagy tojásalátét.

Már sötét este volt, amikor megálltunk Pszkovban, ami már csak két órára volt Leningrádtól. Mi ketten elindultunk némi pénzt váltani, hogy telefonálni tudjunk Matyi barátjának, Szásának, hamarosan érkezünk. Na meg végre igazi orosz vodkát vásárolni. Matyi lelkére kötötték orosz cimborái, hogy csak 4000 rubel fölötti árkategóriájút válasszunk, mert az alatt silány a minőség. A kis kioszkban egy résen adta ki a boltos az üvegeket, miután beadtuk a pénz. Hasonlóképpen, ahogy utunk során az oroszok földjén sok helyen a vaslemezekkel védett ablakú, önkiszolgáló benzinkutakon a tankolás árát. Élő embert sehol sem láttunk.

Idegenvezetőnk ebben az ősi, kétszázezres orosz városban abszolválta a múlt évezred hetvenes éveinek végén mérnöki gyakornoki idejét. Nagylombú tölgyek, na meg a megnyirbálása után is hatalmas FÁK (Független Államok Közössége) árnyékát vetítette az utcákon lábunk elé a kandeláberek gyenge, sárga fénye. A pszkovi nagyposta fülkéi fölötti faliórák jelezték, hogy a még mindig drasztikusan terpeszkedő birodalom melyik időzónájában éppen mennyi az idő.

Későbbi házigazdánk, Szása, nem örült, hogy éjjel érkezünk. Nem maga, hanem a családja miatt. Leggyorsabban úgy lehet megtanulni oroszul, hogy Szásáéknál hajnalig iszunk még másik három orosz és grúz férfiemberrel. Ezt követően, már a padlón, egy szivacson fekve még legalább fél óráig nem szabad bealudni, viszont kötelező a tapétázásra előkészített szoba falára ragasztott méteres orosz újságlapokat félhangosan olvasgatni.

A korábban félig megtanult, és ne tagadjuk, utált nyelven makogás életem során gyakorta, például akkori lengyel szerelmemmel, Wieslawával és más polákokkal, csehekkel, szlovákokkal, húsz évvel később az ostromlott Vukovárnál szerb csetnik katonákkal folytatott eszméletlen-cserék során nem egyszer hasznomra vált. Úgyhogy mindaddig, amíg Szása hároméves kisfia neki nem tolja a parkettára lelógó fejemnek a pótkocsis kistraktort, kb. reggel hétig, memorizálom öntudatlanul a hagymázas alvás közben olvasottakat. Másnap a Néván hajózva, pezsgővel gyógyítva az intenzív nyelvi kurzust, már majdnem perfekt vagyok.

Matyi a hét folyamán teljesen rábízott bennünket Szására, végtére is ő taxisofőr volt, aki főleg külföldieket furikázott városnézésre. Amerikaiakat, németeket, franciákat, alkoholista hétvégékre érkező finneket. Magyarokat csak elvétve. Velünk meggyűlt a baja. Lelkiismeretesen eleget tett Matyi utasításainak: elvitt bennünket a székesegyházhoz, a Péter-Pál erődhöz, az Aurórához, de mi csak csavarogni és inni akartunk. Alighanem Csabát kedvelte meg legjobban közülünk, őt meghívta szaunázni az olimpiai stadionba, ahol a hőkabin előtt hideg sörök és vodkák szolgálták a tökéletes lehűlést. Szása Rolling Stones fan volt, Matyi azt mesélte, hogy Jagger volt az ősidőkben a beceneve. Búcsúzáskor a leningrádi Jagger kezembe nyomott egy orosz kiadású, 1971-es Rolling lemezt, a Sticky Fingerst. A másik kezemre meg valaki pakoláskor rácsapta a csomagtartót. Csak hatszáz kilométerrel később felébredve, Chagall Vityebszkje mellett „elrepülve” vettem észre, hogy csontig bevérzett három ujjam.

A kétezres évek elején hívott Matyi, hogy Szása meghalt, horgászás közben kiesett a csónakból és megfulladt a hideg folyóban.

Nyugodj békében, barátom!