Erősen változó volt az érdeklődés 1965-ben a Népstadion megannyi eseménye iránt. Az Universiade megnyitójával egybekötött Magyarország–Juventus gálamérkőzést 70 ezren, a magyar–olasz barátságos meccset viszont csak 25 ezren látták a helyszínen; a Vasas–MTK (2:0), Honvéd–FTC (3:0) dupla derbin 75 ezren, de még az MTK–Ózd (4:0), FTC–Tatabánya (1:1) kettős mérkőzésen is 55 ezren tolongtak, ám az MTK–Tatabánya (1:1), Vasas–Újpest (3:2) páros műsort alig 15 ezren tekintették meg.
A vb-selejtezők azonban mindent vittek: a magyar–osztrákon (3:0) a fizető nézők száma 71 950, a Magyarország–NDK-n pedig már 76 424 volt. Az utóbbi találkozón Sipos Ferenc a hetvenedik, Albert Flórián az ötvenedik mérkőzését játszotta a válogatottban, mindketten az elsőtől az utolsó percig a pályán voltak az 1966-os világbajnokság selejtezőin. Miként Gelei József, Mátrai Sándor, Ihász Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János is.
A törzsgárdisták gazdag választékból kerültek ki. Szepesi György azt írta a Hétfői Hírekben: „Aligha akad még egy ország Európában, ahol ennyi kitűnő labdarúgó játszana, mint nálunk. A nevek elröpülnek, az írás megmarad. Megkísérlem hát, hogy összeállítsak két csapatot. Az egyik: Gelei – Mátrai, Mészöly, Sipos, Ihász – Mathesz, Rákosi – Farkas, Varga Zoltán, Albert, Fenyvesi. A másik: Szentmihályi – Novák, Orbán, Szepesi – Nagy István, Göröcs, Fister – Bene, Puskás Lajos, Tichy, Korsós.”
Így aztán nem keltett meglepetést, hogy a keletnémet Fussball-Woche csak azzal tudta biztatni olvasóit a találkozó előtt: „Amikor egy csapat teljesen esélytelen, akkor a legesélyesebb.”
Azért nyolcezren eljöttek az NDK-ból a meccsre. Igaz, Sós Károly, a vendégek magyar szövetségi kapitánya merészen kijelentette: „Győzünk!” Nem ez volt az egyetlen tévedése: amikor hazarendelték, hogy a magyar válogatottat irányítsa, előbb kiejtette a csapatot az 1968-as Európa-bajnokság negyeddöntőjéből, majd 1969 fagyos telén ránk hozta Marseille-t, a nevéhez fűződött a futballtörténet első magyar kiesése a vb-selejtezőkön.
Az NDK-ban 1961. január elsején lépett hivatalba, és negyvenkét mérkőzésen dirigálta a „demokratikus” köztársaság együttesét. A Népstadionba győzelmi kényszerrel érkezett, mert csapatának csak két pontja volt, míg a magyar válogatottnak öt. De még nem olvadtak el teljesen a keletnémet esélyek, a budapesti mérkőzés után következett ugyanis a csoport záró meccse, az NDK–Ausztria találkozó.
Baróti Lajost, a magyar együttes szakvezetőjét persze nem az a mérkőzés foglalkoztatta, és ősz hajszálait megszaporította, hogy Mészöly Kálmán a pesti találkozó előtti napon megsérült az edzésen. Helyette Mátrai játszott középhátvédet. Ő az FTC-ben is ezen a poszton szerepelt, de a válogatottban rendre jobb-bekként futballozott. A meccs után azt mondta: „Novák óriási volt. Mondtam is neki, Dezső, érzem, ma rúgsz egy gólt. Ihász Kálmán is remekelt. Meg Gelei Jóska...”
Gelei volt az egyetlen, aki nem valamelyik fővárosi nagy csapatból, hanem Tatabányáról került a került a keretbe. (Igaz, korábban védett az MTK-ban és a Vasasban is.) Hatvanötben azt írták róla: „Példája bizonyíték arra, hogy a vidék produkciója is elérheti a világszínvonalat.”
A többiek névsora így festett: Géczi, Novák, Mátrai, Albert, Rákosi, Fenyvesi (mind FTC), Mészöly, Ihász, Mathesz, Fister, Farkas (mind Vasas), Sipos (Honvéd), Nagy István (MTK), Bene (Újpest).
Az első gólt 1965. október 9-én Gelei kapta. Szerencsére tíz perccel azután, hogy Peter Ducke vezetést szerzett az ellenfélnek, Horst Weigang megsegítette a magyar csapatot. Bene keresztbe lőtt, a kapus váratlanul kiejtett, a huszonhetedik születésnapját ünneplő Rákosi az alapvonal közeléből bravúrosan a rövid sarokra perdített, és a háló visszavetődő őre már nem tudott hárítani, róla csak beljebb pattant a labda.
Weigangnak volt mit köszönni a hajrában is. Miután Novák szabadrúgása a sorfalon irányt változtatott, és menthetetlenül a kapuba jutott (2:1), majd Gelei rövid öklözése után Erler fejesét Peter Ducke közelről, kapásból bebombázta (2:2), a keletnémet kapus kiment a rokonok elé...
Ám ne siessünk annyira, mert újabb hibáját közvetlenül megelőzte egy dermesztő akció. Peter Ducke a mesterhármas küszöbén állt, hiszen őrizetlenül maradt a tizenhatoson, ám ahelyett hogy rávezette volna a labdát Geleire, azonnal lőtt, és a kapus védett. Az ellentámadás végén Albert elfejelte a labdát a rossz ütemben kifutó Weigang elől, Farkas a pókerezők kizökkenthetetlenségével lekezelte a császári továbbítást, és még kimértebben a jobb sarokba emelt (3:2).
A német kapus a napokban, szeptember 30-án érkezett a 81. születésnapjához. A lányát nyilván mámorosabban ünnepelte 1988-ban, hiszen Birte Weigang a 4x100-as női vegyes váltóban arany-, a 100 és 200 méteres pillangóúszásban pedig egyaránt ezüstérmet nyert a szöuli olimpián.
A keletnémet labdarúgóknak a vb-szereplés hatvanötben elúszott. Pedig a bécsi Die Presse helyesen állapította meg: „Mindkét együttest rendkívül idegessé tette a nagy tét, ami mindenekelőtt a magyarok labdaművészetét korlátozta.” A Sportélet című havilap sem esett hasra a látottaktól: „A csapatépítésre nagy gondot kell fordítani, mert a mostani együttes gépezete itt-ott még zötyög. A lehetőségek a kijavításra megvannak. A németek éppen azt irigyelték tőlünk a legjobban, hogy egy-egy poszton több nemzetközi klasszissal is rendelkezünk. Tehát csak türelmesen és bátran kell tovább pasziánszozni, hogy a megfelelő kártyák keresztben és hosszában is egymás mellé kerüljenek.”
Baróti Lajos viszont leszögezte: „A magyar labdarúgó-válogatott változatlanul a sportág nemzetközi mezőnyének élcsoportjába tartozik. Úgy érezzük, nem vagyunk önteltek, ha azt állítjuk, hazai környezetben, közönségünk biztatása és szeretete mellett a világ bármely országának jelenlegi válogatottja ellen a győzelem reményében veheti fel a küzdelmet a csapat. Megnyerhet bármely nemzetközi tornát, s ami Chilében majdnem sikerült, meglepetésre is képes lehet az 1966-os világbajnokságon. Célkitűzésünk: bekerülni a négy legjobb közé.”
Werner Eberhardt, az NDK riportere hasonló szellemben értékelte Baróti együttesét: „A magyar válogatott ma összehasonlíthatatlanul jobb, mint 1958, Stockholm, és lényegesen jobb, mint 1962, Chile előtt.”
De nem jutott tovább a „chilei” csapatnál, mert ahogyan Rancaguában, úgy Sunderlandben is a negyeddöntőben búcsúzott. Igaz, második csoportmérkőzésén kolosszális futballal győzte le az előző két világbajnokság győztesét, a brazil válogatottat. Ám a hatvanas évek vb-in nekünk a nyolc jutott: előbb jöttek a csehszlovákok, aztán meg a szovjetek.
Ez is egyfajta keleti blokk volt.
MAGYARORSZÁG–NDK 3:2 (1:1)
Vb-selejtező, 1965. október 9., Népstadion, 76 424 fizető néző. Jv.: Andziulis (szovjet).
Magyarország: Gelei – Novák, Mátrai, Sipos, Ihász – Mathesz, Rákosi – Bene, Albert, Farkas, Fenyvesi.
NDK: Weigang – Frässdorf, Walter, Mühlbacher, Geisler – Pankau, Nöldner, Erler – Frenzel, Peter Ducke, Roland Ducke.
Gól: Peter Ducke (30. és 72. perc), Rákosi (40.), Novák (53.), Farkas (80.).
