Már megint nem tudom betartani a saját magamnak tett ígértemet. Most ugyanis azt határoztam el, hogy nem foglalkozom többé Kövér Lászlóval, nem érdekelnek, a házelnök hatalomittas szavai, nem foglalkozom a lelkével – annak sötét oldalával –, egyszerűen tudomásul veszem, hogy nincs teljesen rendben önmagával. Nyilván így kell lennie, ha egyszer naponta húz valami egészen megmagyarázhatatlant, állandó frusztráltságát folyamatosan az ellenzéki politikusokon éli ki. (Legyünk elfogulatlanok: a héten egyszer már meg is dicsértük őt…)
Nem akarok tehát Kövér lehetetlen gondolatival foglalkozni, fogadtam meg magamban, de lám, a fogadalom nem tartott sokáig. Úgy látszik gyenge és erőtlen vagyok az országgyűlés elnökével szemben, lám megint térdre – vagy számítógéphez – kényszerít. A kényszerítő erő még a hét elején, a parlamenti ülés alatt jelentkezett, elsodorta engedékenységemet, lankadó figyelmemet. Elsodorta, mert hát Kövér úr képes volt megújulni, eltérni korábbi önmagától, valami egészen eredetit, váratlant nyújtani. No nem, nem kezdte el ajnározni az ellenzéket, nem vette vállára Gyurcsány Ferencet, még csak a szót sem vette el senkitől – legyünk megint igazságosak: egy alkalommal rászólt a kormánypárti képviselőkre is –, szóval semmi ilyet nem tett. Az sem zökkentett volna ki elhatározásomból, hogy a Hír-tv-nek nyilatkozva lényegében tisztességtelennek nevezte a tiltakozó pedagógusokat, szerinte ugyanis a tisztességes pedagógusok nem a fizetésüktől teszik függővé a teljesítményüket. Lássuk be: ez a mondat, ez a gondolat egyáltalán nem lóg ki a kövéri életműből, legalábbis abból a teljesítményből, amelyet, immár kormánypárti politikusként, letett az asztalra. Ez a munka egyébként, innen kívülről nézve, nehezen megítélhető, hogy miből áll, már azon kívül, hogy időnként beül és levezeti – a maga sajátos módján – az üléseket, vagy különböző rendezvényeken reprezentál. Ne várják tőlem, hogy mindezt minősítsem, az azonban kétségtelen: neki úgy emelkedett rendre a fizetése, hogy ezért nem kellett külön demonstrálnia. Ebből pedig az következne, hogy ő bizony mindig tisztességes volt, amit nincs jogunk kétségbe vonni.
De most már illő, hogy rátérjek a lényegre, amiért megszegtem szavam. Az történt ugyanis, hogy az ellenzéki politikusok kockás inget öltöttek, mintegy szolidaritásukat kifejezve a tanárokkal, és így vettek részt a parlamenti munkában. Ami a Házelnök regiszterében egyenlő a tisztességtelenséggel, így aztán nem is felejtette el szóvá tenni. „Az öltözködésük nem méltó a parlamenthez, de a viselkedésük sem” – mondta a pulpituson ülve, a magasból letekintve („Letekint rád”…) Nem mondott ennél többet, csak megvető pillantása suhant végig a sorokon. Tehát nem is büntetett, nem zárta ki őket a napi ülésről, nem sújtotta őket pénzmegvonással, és – az ismert viccel szólva -ez igazán nagylelkű lépés volt a részéről, hiszen agyon is lövethette volna őket…
De ez tényleg csak egy vicc volt. Az viszont már felettébb elgondolkodó, hogy hova jutott az egykori „forradalmár”.