A februárban kezdődött ukrajnai pokolhoz – a Putyin indította háborúhoz – semmi nem hasonlítható. A magyar oktatásban kialakult helyzetre most mégis azt kell mondanunk: háború van. Orbán oktatási kormányzata háborúban áll a magyar pedagógus társadalommal.
Kezdeményezhettek volna párbeszédet is a szakszervezetekkel, szakmai szervezetekkel arról, hogyan képzelik az oktatási rendszert feszítő problémák kezelését. Ez még akkor is fontos kezdeményezés lett volna, ha az elmúlt tizenkét évben a nemzet egészét érintő stratégiai kérdésben, mely nemzeti egységet kívánt volna, érdemi egyeztetésre nem került sor. Sok változást éltek át pedagógusok, gyerekek és szülők egyaránt, de e változtatások mögött egypárti akarat és nem szakmai, társadalmi konszenzus volt.
Ebben az évben, különösen az idei tanév kezdetén a pedagógusok és az oktatási kormányzat közötti nézetkülönbség új minőségben jelent meg. A rendőrminiszter felügyelte oktatásirányítás végrehajtó szervein, csinovnyikjain keresztül eddig csak fenyegette az elégedetlenségüknek hangot adó pedagógusokat, most viszont már eljutottak az elbocsátásig. Elrettentő büntetésként a pedagógusok civil szervezetének vezető egyéniségeit, egy budapesti középiskola tanárait bocsátottak el.
Hogy ez jogilag megállja-e a helyét, azt majd a bíróság fogja mérlegelni, az üzenet viszont egyértelmű: ha nem tetszik a rendszer – a nevelés-oktatás rendszere -, és ennek hangot is adsz, ki vagy rúgva. E ponton érdemes Maruzsa államtitkár korábban, a polgári engedetlenség kapcsán írt levelének egyik elemét idézni. A pedagógusok akciója miatt elmaradó órák miatt sérül a tanulóknak a tanuláshoz való joga – érvelt az államtitkár. De vajon nem a tanulók tanuláshoz való jogának durva megsértése az is, hogy az érettségiző diákok szaktanárait a tanév első hónapja után utcára teszik?
Itt nem csak arról van szó, hogy a minden korábbi időszakhoz képest nagyobb mértékű pedagógushiány közepette nem lehet megfelelő szaktanárokat találni. A pedagógus legfontosabb „munkaeszköze” a személyisége. Az iskolai munka nem pusztán az ismereteknek a tanulói agyakba tölcsérezése. A tanár-diák viszony olyan emberi kapcsolat, melynek megannyi árnyalata, szépsége és árnyoldala van. Erről az emberformáló kölcsönhatásról, gyermeksorsokat meghatározó és felnőtt emberek személyiségét is alakító együttműködésről versek, könyvek, filmek tucatjai szólnak.
A pedagógusoknak, akik akárhogy is, de meghatározó szereplői e viszony alakításának, a munkaeszközüket, azaz a személyiségüket karban kell tartaniuk. Ehhez megfelelő feltételek, körülmények kellenek. Ebben az összefüggésben a bérküzdelem nemcsak a mindennapi életvezetés feltételeinek biztosításáért zajlik, hanem a kiegyensúlyozott, a nevelő-oktató munkára egész emberként, maximális figyelemmel készülni képes pedagógusi létezés biztosításáért is. Az egzisztenciális okok miatt másod- és harmadállást is vállani kényszerülő szakember nem tud a szakmai követelményeknek mindenben megfelelő módon készülni a diákokkal való együttműködésre. Ez azt jelenti, hogy sérül a tanulóknak a tanuláshoz, mégpedig a teljes emberi lét megélése megtanulásához való joga.
A tanórákat természetesen megtarthatják, és ekkor el lehet mondani, hogy ez rendben van, nincs itt semmiféle jogsértés. De ez olyan, mint amikor a sportoló nem nyugodt, hanem zaklatott, feszültségekkel teli élethelyzetben készül a versenyre. S nem pusztán a felkészülés nyugalma hiányzik, hanem a körülmények sem alkalmasak a ráhangolódáshoz. Így nem véletlen, hogy a várt eredmény elmarad. S míg a sportoló egy-egy alkalomra összpontosít, addig a pedagógusoknak a „verseny” – az intenzív együttműködés a gyerekekkel – mindennapos próbatétel.
Sérül a tanulók tanuláshoz való joga, ha a pedagógus a kedvezőtlen, rajta kívül álló külső körülmények miatt nem tud teljes értékű munkát végezni? Igen, sérül. A bérküzdelem tehát nemcsak egy foglalkozási csoport megélhetési kérdése, hanem a minőségi nevelő-oktató munkáért, e munka feltételeinek biztosításáért folytatott küzdelem is. Nem nehéz belátni, hogy végső soron a jövőnk a tét. Ezt fejezi ki a diákok által skandált „Tanár nélkül nincs jövő!” mondat is.
A mostani látványos büntető akció a teljes pedagógustársadalmat érinti. Az oktatási kormányzat az akaratának érvényesítése érdekében az adminisztratív megoldás mellett kötelezte el magát. E tekintetben következetesek. Korábban már fenyegettek az elbocsátással, most életbe léptették a fenyegetést. Az Orbán-kormány háborúban áll a teljes pedagógus társadalommal. Ez még akkor is igaz, ha a nyílt küzdelmet a pedagógusok közül sokan, talán állásukat féltve nem vállalják. A polgári engedetlenséget vállaló pedagógusokkal való szolidaritás tömeges megjelenése, mely túllép az iskolák világán, ugyanakkor azt mutatja: nem elszigetelt, csak keveseket érintő jelenségről van szó.
Különösen fontosak a diákok kezdeményezései, mert ők most szerzik első politikai szocializációs tapasztalataikat, és a szülők csatlakozása e kezdeményezésekhez. A pedagógusokkal közös sors együttes cselekvést eredményezett, közösséget teremtett. Az iskolákban, az utcán, a közéleti térben. Az még érdekes helyzetet eredményezhet, ha ezerszám kapják meg a pedagógusok a felmondó leveleiket. Ki fog tanítani? Majd az iskolaőr megy be a fizika vagy angol órára? Esetleg a határvadászokat vezénylik át az iskolákba matematikát tanítani?
De félre a viccel, mert e kérdések még viccnek is rosszak. Egyetlen megoldás van. Nem Brüsszelre kell mutogatni, hogy nem adják a pénzt. Tárgyalni kell! Mert a háború logikája szerint ha az egyik fél növeli a feszültséget, azaz esetünkben már nemcsak fenyegeti a kritikus véleményüket vállaló tanárokat, hanem el is távolítja őket az iskolákból, az a másik felet, azaz a pedagógusokat az ellenállás, a szolidaritás kifejezése irányába fordítja. S ennek a „háborúnak” nincs, nem lehet győztese.
A nevelés-oktatás világában mára kialakult helyzet rendezése, az érdekelt és érintett feleket megnyugtató megoldás érdekében tehát tárgyalni kell. Helyre kell állítani a szakmai párbeszéd rendszerét. Érdemi tárgyalásokat kell folytatni érdekképviseletekkel és civil szakmai szervezetekkel, tudós testületekkel és szülőszervezetekkel, még pártokkal is, hisz a nevelés-oktatás ügye ciklusokon átívelő össztársadalmi ügy. A bérekről, a bérrendszer korrekciójáról, a nevelő-oktató munka körülményeinek változtatásáról, az iskolarendszer hosszú távot átfogó átalakításáról és a pedagógiai munka értékeléséről is, azaz a fejlesztések megannyi lényegi és apró elemeiről. Mindenről, ami a nevelő-oktató munka eredményességét javíthatja. Ma és a jövőben.
Azonnali beavatkozásokra is szükség van, és a közeli, valamint a távoli jövőt érintő fejlesztésekre is, melyek egy új, a XXI. századi követelményeknek megfelelő magyar óvodai-iskolai, nevelési-oktatási rendszert eredményeznek. Amíg ez nem jön létre, amíg marad a XIX. századot idéző pedagógiai helyzet, az ehhez igazodó, akarat vezérelte, nem a pedagógiai, hanem a szűk látókörű politikai érdekeket érvényesítő oktatásirányítás. Marad a „háború”. Aminek már ma is mindannyian vesztesei vagyunk. Leginkább a gyermekeink. A jövőnk. Mindannyiunk jövője.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.