Idegenrendészet, bevándorlási hivatal – ezeket a szavakat morzsolgattam. Belülről mondjuk messze nem volt olyan barátságtalan, mint ahogy az elnevezés sejtette, inkább úgy nézett ki, mint egy bank nagyobb fiókja. Csupán a szép férfiakkal, nőkkel és kicsattanó gyerekekkel operáló reklámok hiányoztak a falakról, amelyek a pénz okos befektetésére sarkallja a bámész várakozót. Mire eljutottam a Budafoki útra már épp elég rémtörténetet hallottam a magyarrá vált erdélyiektől. Akkoriban már nem a harmincas szabály volt életben, hanem a kilencvenes – ennyi napot lehetett Magyarország, illetve az EU-ban tölteni tartózkodási engedély vagy vízum hiányában. Ha ez lejárt valamerre el kellett hagyni az országot, szépen bepecsételtetni az útlevélbe a dátumot, és minden kezdődhetett elölről. Volt olyan, aki a naptárban úgy jelölte be az „utazási” időpontokat, mint a születésnapokat.
Biztos bebeszélem magamnak, de sajátos arckifejezése van azoknak, akik egy ország küszöbén egyensúlyoznak kérelemmel a kezükben. Más várakozás ez, mint a vízműveknél vagy a postán. Idegenként érkezel és befogadottá válsz, miközben érintesz néhány fontos grádicsot, és boldogan gyűrögeted a neveddel ellátott, lassan gyűlő okmányokat, mint egy videojátékban a kincseket és az életet jelentő gyógyító táskákat. Feszült, mások arcát fürkésző tekintetek, amelyek rejtett gesztusokból, a papír zizegéséből, a bikkfanyelv árnyalataiból próbálják kiolvasni a sorsukat, az elkerülendő tévedéseket, megsaccolni a várható és tornyosuló akadályokat. Itt minden számít, mindennek jelentősége van. Csak még ezt a nyelvet sem beszéljük nagyon. Külön kasztot képeztek az általában ügyvéddel, ügyintézővel érkező ázsiaiak (én csak kínaiként hívtam őket), akiknek minden lefordítottak. Azzal vigasztaltam magam egy-két megtorpanásnál, hogy ha nekik sikerül, akkor én ne panaszkodjak, ne filozofáljak feleslegesen, hanem csináljam. Ha kell, gondolkodás nélkül, gyűjtsem szorgalmasan a papírokat.
Másfél évtized múlva egy másik ország másik idegenrendészeti hivatalában a kelet-európaiakat, köztük magunkat látom így, kicsit magabiztosabban ugyan, hiszen a szlogenek szintjén egyetlen európai család vagyunk, mégis némi szorongással böngészgetve az idegen nyelvű utasításokat, feltételeket. Hány névtelen és híres előd útját járom, töprengtem el nem egyszer ezeken a fehér folyosókon. Azokét, akik új hazában, vagy csak egyszerű menedékben reménykedtek. Azokét is, akik tudták, hogy nincs visszaút és azokét is, akik eleve kétlaki életre rendezkedtek be.
Még nem leendő magyarokként láttam magunkat a székeken ücsörögve, aktáink fölé hajolva, hanem átjáróban rekedt, semleges lényekként. A kopogtatók tanácstalanságával egyensúlyoztunk a bejárat előtt, minden egyes perccel találgatva, hogy vajon miért nem nyílik az ajtó. Tán nincsenek otthon? Vagy nem festünk túl jól a kukucskálón át? Nem tűnünk barátságosnak? Abszurd és nevetséges gondolatok. De csak már miután dolgunk végeztével újra kiléptünk a tágas utcára. Akkor kezdünk mosolyogni saját, alázatba merevedett önmagunkon. Elmosódott fantomképünkön.