Churchill igaza

Demeter Szilárd szeret középpontban lenni, gyakran sikerül is oda nyilatkoznia magát. Legutóbb azt hangoztatta, hogy szerinte túl sok a művelődési ház, a könyvtár, a független és a kőszínház (azt már tudtuk, hogy utálja a színházat), és a szimfonikus zenekar. Nem csoda, hogy utóbbiakat sem szereti, ezekben ugyanis nem újságírók ujjait kalapáccsal ütve játsszák az Örömódát. És bár igyekezett törölni a közös emlékezetből, nem feledhető, hogy szerinte Európa Soros György gázkamrája. Szívesen elintéznénk a szokásos heti nagyotmondást egy vállrándítással, de bár folyamatosan küzdenünk kell a másodlagos szégyenérzetünkkel, mégsem nézhetünk félre kínunkban.

Demeter Szilárd ugyanis nem Tempetőfiként, filozófusként, publicistaként szólal meg, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként, aki a Petőfi Media Groupot létrehozó Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatósági elnöke, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke is. De volt a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos és a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztos is. Tisztségeinél fogva és Orbán Viktor feltétlen híveként fontos figurája és pénzosztója a magyar kulturális életnek.

Miközben van regnáló kultúráért felelős miniszter és államtitkár, a kormányzati szereplők mintha kevésbé volnának aktívak, mint a Párt kultúrosa. A kulturális alapellátást zászlajára tűző, végzettségét tekintve zenész államtitkár aligha ért egyet, de nem bonyolódik vitába vele, legalábbis ország-világ előtt semmiképp. Tudjuk, a kormány nem szereti a nyilvánosságot, tehát lehet, hogy titkos zugokban lázas munka zajlik, de nyomát sem látni annak, hogy a Covid-lezárások válságából rezsi- és árfolyam krízisbe jutott kulturális intézmények túlélésén dolgoznának. Nincs hír arról, hogy szakmai – horribile dictu: civil - szervezetekkel egyeztetnének stratégiát. Azt sem tudni, egyáltalán létezik-e bármilyen stratégia akár a KATA-szigorítás miatt munkanélkülivé váló művészek, akár a költségvetésüket még csak tervezni sem tudó intézmények támogatására. Maradnak tehát az egyedi, néhol abszurd megoldások: közösségi gyűjtés, dacgazdálkodás, zárás. Így fordulhat elő, hogy a világhírű Zeneakadémián - úgy hírlik - ingyen játszanak magyar muzsikusok, van, ahol világítás nélkül próbálnak, vagy egyes vidéki színházak a télre bezárnak, de a budapesti Erkel Színház és az Eiffel Műhelyház is becsukta kapuit a közönség előtt. Küzdenek a rezsi mellett a papírárakkal és a jogdíjak árfolyamával is a könyvkiadók, kínlódnak a mozik, csökkentett üzemmódban működnek művházak és könyvtárak, amelyek a kis településeken egyetlenként nyújtan(án)ak kultúrát.

Pedig mindegy, hogy amikor a háború miatt be akarták szüntetni a művészet támogatását, a magyar miniszterelnök által előszeretettel idézett Churchill „De akkor miért harcolunk?” kérdést kimondta-e, vagy csak tulajdonítják neki, mert ennek szellemében politizált, igaza volt.