A gyermekvédelmi rendszerben a családjukból kiemelt kiskorúak 18 évesen eldönthetik – sőt el kell hogy döntsék –, hogyan tovább. Kérhetik az utógondozását, kiléphetnek egyedül az életbe, vagy akár visszamehetnek abba a közegbe, ahonnan annak idején kiemelték őket. Három hónappal a 18. életév betöltése előtt kell erről döntést hozniuk. Mivel ez egy nagyon komoly lépés, az SOS gyermekfalvakban az utógondozók a gyerekek 16 éves korában elkezdenek foglalkozni velük. Szorosan együtt dolgoznak a nevelőszülő tanácsadókkal, hogy hogyan lehet már kiskamasz korban építgetni az önállóság bizonyos elemeit. „A missziónk, hogy előkészítsük a biztonságos kilépést az önálló életbe – mondja Papp Zsuzsanna utógondozó. ,,Aki dolgozik, 21 éves koráig itt lehet, aki tanul, 25 éves koráig.”
Azok a gyerekek, akik a gyerekvédelemben éltek, komplex traumát éltek át. A vér szerinti családjukban sok esetben több gyerekkori káros élmény érte őket. De a családból való kiemelés is traumatikus, hiszen kiszakítják abból a közegből, ahol addig élt – legyen az bármilyen káros is. „Azután hogy hányszor változik a gondozási hely, milyen nevelőszülőkhöz kerül, milyen nevelt testvérekkel kerül egy háztartásba – ezek is befolyásolhatják, adott esetben tovább traumatizálhatják a gyereket, de akár gyógyíthatja is” – teszi hozzá Papp Zsuzsanna.
A megélt trauma
Az itt élő gyerekek, fiatalok az emberi kapcsolatokon belül sérülnek. Ez oda vezet, hogy ők is sajátos módon irányítják a kapcsolataikat. „De az benne a varázslatos, hogy az, ami kapcsolatban sérült, azt kapcsolatban lehet gyógyítani. A támogató, meleg, elfogadó kapcsolatok megélése gyógyítja a komplex traumával élő fiatalok lelkét. Mindannyiunknak, akik a gyermekvédelemben dolgozunk, a gyámhivatali ügyintézőnek, a gyermekjóléti szolgálatnak, a családsegítő gondozónak, a lakásotthon gyerekfelügyelőjének vagy nekem mint utógondozónak, ebben van iszonyatos nagy felelősségünk és szerepünk, hogy milyen kapcsolati mintát tudunk neki nyújtani” – avat be a munkájuk lényegébe.
Hogy ezek a gyerekek hogyan élik meg a mindennapi kapcsolataikat – agresszíven, félve, alárendelődően, manipulatívan –, az nagyban függ attól, hogy milyen traumákat éltek meg, és azokra milyen önvédelmi komplex rendszereket építettek ki. Papp Zsuzsanna szerint minden önpusztító viselkedés normális válasz egy nem normális traumahelyzetre. Míg egy organikus családban a gyerek megtanulja, hogy az agresszív késztetéseit hogyan vezesse le másképp, megérti, hogy nem lehet mindig megverni, megrugdosni a társainkat, az óvónénit, addig a traumatizált gyerekeknek nincs ilyen tanulási folyamatuk.
A hüllőagy szerepe
Sajnos nagyon sok fizikai tünetet is mutathatnak ezek a gyerekek, mint az ágyba vizelés, székelés, evési zavarok, emlékbetörések, alvászavarok. Ráadásul a traumatizált gyerekek agya is másképp működik – mutat rá a szakember. A hüllőagy - az emberi agy legősibb része, amelynek elsődleges feladata a túlélés biztosítása - sokkal erőteljesebben fejlődik náluk, mint az érzelmek irányításáért, a tervezésért, a logikus gondolkodásért felelős agyterület. Bizonyos ingerekre, amelyek kiváltják a traumaválaszt, bekapcsol a hüllőagy, ez pedig alapvetően háromféle reakciót adhat: az illető üt, fut vagy lefagy. Például, ha rászól a tanárnő, az illetőnek nem az irányításért felelős agyterülete kapcsol be, és mondja azt, hogy most helytelen dolgot csináltam, ezért változtatok a viselkedésemen, és akkor helyreáll az egyensúly, hanem a hüllőagya lép működésbe. Ő sem érti, miért csinálja, de kirohan az osztályteremből, vagy megüti a nevelőt, vagy szétver egy bútort. Ezek a reakciók spontán lépnek működésbe, ameddig a gyerek meg nem tanul valamilyen módon uralkodni a traumája felett. Papp Zsuzsanna úgy véli, rendkívül fontos lenne, hogy a gyermekvédelmi rendszerben a bekerülő gyerek már nagyon korai szakaszban találkozzon egy olyan nevelőszülővel, aki traumatudatos, és abban segítené a gyereket, hogy tudja korrigálni ezeket a sérüléseket.
Egyéni fejlődés
„Amikor a fiatal megérkezik 18 évesen az utógondozói ellátásba, egy vágya van: hagyjam őt élni, hadd irányítsa végre ő az életét" – meséli Zsuzsanna. ,,Ez egy teljesen jogos igény. Az első évben időt adunk arra, hogy lemeccselje magában, hogy mit is akar kezdeni a traumáival. Ha ez megtörtént, akkor lehet elkezdeni azon dolgozni, hogy be tudja engedni a túlélésen túli világot. Miben vagyok tehetséges, mi az, ami érdekel, miben vagyok jó, miben vagyok nagyon más, mint a többiek, és hogyan tudom elképzelni a jövőmet, hogy az jobb legyen, mint ahonnan jöttem, illetve annál is, amit az eddigi 18 évem alatt el tudtam képzelni.”
Az egyéni fejlődés tervezése során az a cél, hogy a fiatal tudatos legyen abban, honnan jött és hová tart. Megbeszélik vele, hogy milyen lépéseken keresztül éri el a célját, a lakhatási biztonságot, milyen szakmát szeretne megtanulni, mit szeretne dolgozni. A fiatalok részt vesznek pályaorientációs tanácsadáson is, illetve ha igénylik, pszichológus segítségét is kérhetik. Havonta egyszer csoportülést tartanak, ahol mindenki elmondja, hogyan értékeli az előző hónapját, amire a többiek visszajelzést adnak. „Azt is fontos megtanulni, hogy hogyan adjunk úgy visszajelzést, hogy az fejlesztő legyen. Hogy az adjon a másiknak, ne pedig az önbecsülését rombolja” – emeli ki az utógondozó szakember.
Sikerek és kudarcok
Sikerek és kudarcok egyaránt érik az itt dolgozókat. „Van egy növendékem, aki szociális munkásnak tanul, nemsokára diplomázik, a gyermekjóléti szolgálatban dolgozik mint családgondozó, nyaranta a református egyház táborában táborvezetőként hátrányos helyzetű és súlyosan fogyatékos gyerekeknek tart élményterápiás foglalkozásokat. Az a fiatal, aki ennek a traumának a bölcsességével érkezik, és ilyen szinten dolgozik vele, forgatja be a traumatapasztalatait abba, hogy jót tegyen másokkal, az egy kincs. Ő sokkal többet tud adni ezeknek a traumatizált gyerekeknek, mint én valaha tudnék. Van olyan növendékem, aki 15 éves korára már átment a drogfüggésen, senkivel nem beszélt, de akkor találkozott egy olyan nevelőszülővel, akinek képes volt megnyílni, aki tudott neki megfelelő választ adni a traumájára. A fiú 18 éves korára eldöntötte, hogy hegesztő lesz, el is végezte az iskolát, jogosítványt szerzett, azóta is dolgozik, és önállóan él albérletben. A közösségben mindig mindenki számíthatott rá. 15 és fél éven keresztül verték őt. És elég volt akkor találkozni egyvalakivel, aki szeretetválaszt adott neki, képes volt rezonálni rá, és beindult a dinamikus kibontakozás” – ad ízelítőt abból, hogy miért is érdemes a gyermekvédelemben dolgozni.
Papp Zsuzsanna nem hallgatja el, hogy az is előfordul, hogy a fiatal valamiért még vagy már nem nyitott a változásra. 18 éves korra sokszor már olyan személyiségtorzulás következik be, hogy nagyon korlátozottak a lehetőségek. Akinek nincs senkije, az sokszor visszahullik oda, ahonnan kiemelték őt. „De ez nem egyedül a gyermekvédelmi rendszernek a kudarca, és legkevésbé annak a fiatalnak, hanem az egész társadalomnak – fogalmaz keményen a szakember. – Ők nem felelőtlen emberként születtek a világra, hanem sérült csecsemőként. Ahhoz, hogy belőlük felelősséget vállalni, szeretni képtelen ember lett, az egész társadalom kellett. Az előítéleteinkkel, a rosszul megfogalmazott rendszerideálunkkal, a hiányos szolgáltatásokkal, a szűk alternatívákkal, ahol vagy pszichiátriára mész, vagy nem történik veled semmi.”
