Szarvasbőgést hoz a szél a faluhatár felől. Amint szünetet tart az állat, elmélyül, szétterül a csend. Öreg vadászok leporolják az előszobák falaira helyezett őzfejek üvegszemeit, pálinkás lehetükkel és szarvasbőr szemüvegtisztító kendővel suvickolják a műszemeket, csillogjanak szépen. Meghitten nyikorognak alattuk a rozoga kettes létrák.
Ősszel másképpen csendes a faluszéli temető. Mintha bölcsebbek lennének a tekintetek a sírköveken látható fakó fényképeken. A temetőkben ilyenkor gyakrabban időznek a nyugdíjas asszonyok. Gyakrabban morzsolgatják fázós, ráncos, vastag erezetű kézfejeiket. Közben emlékeznek. Emlékeznek régi őszökre, régi nyarakra, régi, időtlen mozdulatokra, gesztusokra. Ahogy a lustán aláhulló falevelek is emlékeznek a nyár perzselő forróságára, a tavaszi hajnalokra. Az idős nők közben gyengéd mozdulatokkal igazgatják a beton virágtartóba tett többéves művirágokat. Hoznak majd rendeset is halottak napjára. Megfőztek és kijöttek kicsit a fényre. A félrehúzott őszi húsleveseken gyorsabban húzódnak össze a zsírflották. A temető melletti diófa alatt szerelmespár fekszik kuncogva az avarban. Így mosódik össze szerelem és elmúlás.
Nem messze a temetőtől lehullott körtéket rágnak a darazsak, lassan elfogynak a sárga gyümölcsök, lassan elhalványul az izzók fénye. Mert minden élet fény. Megáll egy autó a temető kovácsoltvas kapuja előtt. A kocsiból tangózene szól. A lüktető, szenvedélyes dallamok a harmincas éveket idézik. Amennyire kivehető, Carlos Gardel Por una Cabesa című szerzeménye 1935-ből. Férfi száll ki az autóból, napszemüveget vesz elő, zsebre tett kézzel dől a kocsi oldalának. Hunyorogva nézi, ahogy mélyülnek a fakérgek barázdái, ahogy mélyülnek a homlokredők is. Napszemüvegét homlokára tolta, pedig egy üres temető mellett senki előtt nem kellene szégyellnie egyre mélyülő barázdáit. Fázósan feljebb húzza kabátcipzárját.
A temető locsolókútjára műanyag kannákat akasztottak, az üresen himbálódzó kannák némán ásító száján hálót szőnek a pókok. Mint akik még reménykednek az őszi legyekben. Üresen himbálódznak, össze-összekoccannak, ahogy a falusi kocsma törzsvendégei is kiüresedve lengedeznek saját életükön. A templom mellett néhány háznyira van a kocsma.
A kocsma mennyezete a szokásosnál valamivel lejjebb van, ahogy az ivóban mindennapjaikat tengetők életmotivációi, kilátásai is. A mérsékelt közbiztonság okán az apró ablakok rácsosak. Börtön ez, rabjai ők az italszagú komfortzónájuknak. Naphosszat nézik az utcán sétálókat, ügyeiket intézőket, fiatal szerelmespárokat, sportos nyugdíjasokat, a vállalkozókat és a rendezett, szerény életű átlagembereket. Nézik az évszakok változásait. A kocsma teteje beázik, monoton ritmusban hullik alá időről időre egy vízcsepp a plafonról, mintha az angyalok siratnák az egész sötét helyiséget és az abban tengődő sorsokat. Az egyik vendég, mikor észreveszi a csepegést, vödröt kér a csapostól. Ám mivel már túl van a negyedik sörén, tizenkét centivel a szorgosan növekedő tócsa mellé igazítja lábbal a műanyag edényt. Ő megtett minden tőle telhetőt, mindenki megnyugodott, maga a csapos is. Azt senki nem veszi észre, hogy a vödör mellé hullik minden csepp víz. Órákig nem foglalkoznak vele.
Vannak férfiak, akik a templomból a vasárnapi mise után nem egyből haza mennek, hanem abba a másik, nevezzük így, lelki fertőtlenítő intézménybe. Hogy amely bűnöket hosszan, alaposan, lelkesen meggyóntak, ugyanazokat a bűnöket a lehető legrövidebb idő alatt újra és újra elkövessék. Legyen meg a te akaratod. Legyen mit megbánni jövő vasárnap a plébánosnak, aki unottan hallgatja, el-elszundikál közben, lelassul, mint a kövér őszi legyek. Kirója a szükséges penitenciát, majd útjára bocsátja a bűnöst. Vissza az életbe, tehát a bűnök fülledt dzsungelébe. Ami ugyan átláthatatlan, de végtelenségében is ismerős a vétkes számára. Hogy ne legyen unalmas, minden harmadik gyónáskor kitalál, mintegy hozzákölt a bűnlajstromhoz olyan tetteket is, amelyeket nem követett el. Reményei szerint, mint egy erős kávé, felrázzák, felélénkítik majd az őt hallgató papot. Ez általában részben sikerülni szokott. Ám az egyházi férfi idős. Sokat tapasztalt ember lévén átlát a bekamuzott, felhabosított és gyanúsan nagyszabású, fantáziaszülte erkölcsi, keresztényi botlásokon. De nem szól rá a bűnbánóra, elhiteti vele, hogy valóban súlyos bűnt követett el. Így hazudnak olykor egymásnak. Kölcsönösen füllentenek újabb gyónnivalót indukálva. Hosszúra nyúlnak a hőn áhított penitenciák, mint a kerítésre akadt őszi ökörnyálak. Lassan úsznak az emberi sorsokban, az élet viharaiban ugyanúgy, mint a lágyabb, langyosabb, balzsamosabb, általában békésebb őszi hetekben.
Ahogy a szüreti felvonulók is komótosan gyalogolnak, miközben évszázados énekek szállnak a népviseletes karaván felett. A bor és pogácsa illata, a lovak karakteres szaga összekeveredik a fiatalabb felvonulók parfümfelhőivel. Az egyik fiatal lány a sorban még nem tudja, de két óra múlva végre megfogan benne egy új élet. Tangabugyi és rakott szoknya. Lóürülék és szintetizátoros félrenyúlások. Népdalok és a menetet előző autókból csak azért is hangosan szóló diszkózene. Az egyik ablakban középkorú férfi nézi a szüreti felvonulást, közben temetési szertartásra vásárolt nadrágját próbálgatja, jó-e derékban. A szobát vastagon megtölti a régi falióra hangos ketyegése, a felvonulás hangjai tompán hallatszanak csupán. Az ütemes kattogás összefonódik, majd újra szétválik a kocsiplatón ülő muzsikusok zenéjének ritmusával.
