Danke, Angela – eresztette el, aféle humorként Orbán Viktor, még a berlini pódiumbeszélgetésen, mégpedig annak kapcsán, hogy a volt német kancellárnak köszönhető, hogy a 2014-es krími válság megoldódott. Danke, Angéla mondta lazán a magyar miniszterelnök a válogatott közönség előtt – ezt a tapsok alapján könnyen megállapíthattuk –, és igen, azt is, hogy ezen a szeánszon nagyon laza volt a kormányfő. Még némi öniróniát is megengedett magának – jogász vagyok, azaz annak tanultam -; nyugodtan kijelenhetem: jól állt neki. Benne volt ugyanis a tusnádfürdői világmegváltó, és benne az évértékelő bölcs politikus is, de benne a mostanság ritkán tapasztalt közvetlensége, már-már szerénynek tűnő hozzáállása. Az persze más kérdés, hogy kijelentései, megállapításai mennyire voltak helytállóak, igazak, manipulatívak. Mert hát Orbán mindezekkel bőven játszadozik, széles ecsetvonásokkal dolgozik, és könnyű kézzel írja át a múltat, jelent egyaránt. Legfőképpen saját múltját, de azt most egy pillanatra hagyjuk…
Térjünk csak vissza ehhez a Danke Angelához, azaz Merkel kancellárhoz. És tegyük fel magunknak, de akár Orbánnak is a kérdést: valóban megoldotta-e a krími válságot. Hogy az akkori orosz, ugyancsak agresszív, területfoglalás, a kierőszakolt népszavazás, majd pedig a Krím elcsatolása ténylegesen példaként lebeghet-e előttünk? Példa lehet-e az akkori modus vivendi a mostani helyzetre? Hiszen látjuk: a kérdés, valójában egyáltalán nem oldódott meg azzal, hogy a világ elnézte az oroszok terület-rablását, bár elfogadni a mai napig sem fogadta el. Hát még az ukránok, akiktől – hitük szerint és a valóságban is – elvették saját földjüket, fegyverrel kikényszerített népszavazással álcázták az annexiót. És nem fogadták el, ha más értelemben is, maguk az oroszok sem, hisz a világ látszólagos nyugalma, a behunyom a szemem attitűdje, végső soron biztatást adott nekik: ezt az utat lehet máskor is járni, erre a – hadi- és színlelt népszavazásos útra nyugodtan újra rá lehet lépni.
Persze, lehet mondani, Danke, Angela, hisz akkor, 2014-ben nem lett a támadásból elhúzódó háború, csak éppen fennmaradt a feszültség, az igazságtalanság, vagyis a megoldás magában hordozta a bármikori folytatás lehetőségét. Bár Orbán, ott Berlinben kijelentette: mindegy, hogy az ukránok mit gondolnak, és azt is, hogy az európaiaknak – Brüsszelnek – nincs igaza. Az, amit ők képviselnek, az nem európai álláspont, európai álláspont csak akkor van, ha én – azaz Orbán Viktor – egyetértek. És ő nem ért egyet, mivel is? Hát a szankciókkal. Mert a törpe nem tudja megregulázni az óriást. Arra csak egy másik óriás képes. És ez az óriás, itt a mi kontinensünkön, már nincs a színpadon – Auf Wiedersehen, Angela –, muszáj tehát átkelnünk érte az óceánon túlra, hogy elhozzuk Ukrajnának az ajándékot, a tűzszünetet. És ez az új óriás, Orbán megítélése szerint, nem más, mint Donald Trump. Ő a béke reménye, az ukránok ajándéka. És nekünk el kell hinnünk, hogy a mi Vezérünk jól látja a dolgokat, hiszen – előadása szerint – már a 80-as években megmondta, hogyan akar élni. Lám: ezt el is érte.
Hála érte Angelának. Is.