És eljött végre a nagy nap is. Kicsit úgy vártam, mint az esküvőm kitűzött dátumát, csak épp vendéglista és hosszabb tervezés nélkül, mintha végig titokban tartottam volna az ara kilétét. Mégis valahogy úgy gondoltam rá, ahogy a házasságra. Egybekelek a magyar nemzettel, eskü is lesz, fogadalom, és a mézeshetek után remélhetőleg egy hosszú és kiegyensúlyozott kapcsolat veszi majd kezdetét, amelybe beleférnek azért az olykori civódások is, de válásról szó sem lehet. Mi majd minden problémát így vagy úgy, de megoldunk.
Az első lakcímemhez tartozó önkormányzat dísztermében jelentem hát meg. Szeretnék úgy emlékezni, hogy zakót vettem a jeles alkalomra, de ebben nem vagyok egészen biztos. Akkor még száguldó riporterként dolgoztam, és könnyen lehet, hogy végül „munkaruhában”, az újságíró lezser és kissé hanyag viseletében estem be. Kicsit meglepődtem, hogy a kijelölt hivatalnok (anyakönyvezető?) nemzetiszínű szalagot viselt átvetve a kosztümjén, de aztán rájöttem, hogy igazából ő néz ki autentikusan, és nem én, aki látszólag fel sem mérte az esemény súlyát.
Emlékszem, mindent elkövettem, hogy megjegyezzem a maroknyi, szinte már magyar állampolgárnak számító jelölt előtt elmondott beszédet, de ma már egy szó sem jut az eszembe, ahogy az évzárók és -nyitók, különféle ünnepi szpícsek fordulatait sem jegyeztem meg, csak a diszkrét unalom ködlik fel mindig, hogy mivel próbáltam elterelni a figyelmem.
Vélhetően itt is már az ünnepségre gondoltam, hogy mivel lepem meg magam az esemény után, friss magyarként.
Cukrászdára gondoltam, hungarikumra, rigójancsi vagy Esterházy-szelet, majd mozira, talán jöhetne egy magyar film a sok amerikai mellé.
A beszéd végén csendült fel a Himnusz. Felvételről hömpölygött be a terembe a diszkréten eldugott hangszórókból, de mintha már kissé elhasználódott volna a szalag, megnyúlt, akárcsak a régi kazetták, amelyekre túl sokszor vettünk fel dalokat a rádióból, s már nem képes visszaadni maradéktalanul a dallamot, olykor a törölt szám taktusai is átszűrődtek rajta. De vajon mi lehetett a Himnusz alatt, a régi felvételen, tűnődtem. Talán a Szózat vagy a Rákóczi-induló, vagy inkább valami frivol: Korda vagy Záray–Vámosi? A Mamma mia, netán a Köszönet a boldog évekért? Vagy a digitalizált felvétel babrált ki velünk? Retrónak akart tűnni az időtlen ünnepségen?
Meghatódtam, vagy legalábbis próbáltam, mert eközben ki kellett kerülni odakint a kissé recsegő és bizonytalan hangokat, nem tudomásul venni a dallam bizonytalanságait, és megtalálni magamban a várva várt bizonyosságot. Aláírtam néhány papírt, magamhoz vettem az immár magyar nyelvű születési bizonyítványt, amely felett – mintegy címként – az szerepelt: A gyermek. Harminc is elmúltam már akkor. Néztem a helyrezökkent időt, a kissé megkésett kifejezést, már csak anyámék hívtak így, de ők is csak a hátam mögött. Aztán gyorsan kiléptem az utcára, kissé hűvös volt már, de nem gombolkoztam be. Jólesett. Úgy siettem végig a körúton, hogy már tudtam, nekem is csörömpöl a villamos. A zajok közti zenében én már otthon vagyok.