Mennyiben önéletrajzi jellegű könyv a magyarul frissen megjelent Minden világok legjobbika című regénye? Mennyire szőtte bele íróként önmagát a kilencéves Jana alakjába?
Ez önéletrajzi fikció. A regény hősnője az én trencséni gyermekkoromból származó vonásokat hordoz. Több erőt és értelmet, több bátorságot és belátást adtam neki, mint amennyim nekem annak idején volt, életképes kislánnyá tettem, és ezzel „kihámoztam” magam a saját traumámból. Családunk politikai körülményei kissé tragikusak voltak. Csak akkor fedeztem fel sok abszurditást és traumára okot adó indítékot, de sok boldog eseményt is, amikor írás közben, mintegy nagyító alatt kezdtem vizsgálni az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején zajló életet. A regény tömörített miniatűrökből áll, amelyeket a főszereplő története fűz össze egésszé. Végső soron a flashbackek jobban illenek egy visszatekintő szöveghez. Az emlékiratok általában nem szoktak egészségesek lenni.
Irena Brežná
(Pozsony, 1950) szlovák-svájci író, haditudósító és újságíró 1968-ban vándorolt ki szüleivel Pozsonyból Svájcba. Szlavista, filozófus és pszichológus végzettségű, háborús riporterként és tolmácsként is dolgozott, valamint különböző női humanitárius projekteket támogatott Guineában, Oroszországban, Csecsenföldön és Szlovákiában. Csiszolt németségével jellegzetes írói hangot képvisel. Humoros társadalomkritikájával hozzájárul a svájci és szlovák irodalom sokszínűségéhez. Tíz könyve jelent meg, és tizenkét újságírói és irodalmi díjat nyert Svájcban, Németországban és Szlovákiában. Legsikeresebb emigrációs regénye, A hálátlan idegen elnyerte a svájci Literaturpreis és a szlovák Dominik Tatarka-díjat. Az üldözöttek iránti elkötelezettségéért 2021-ben megkapta a Német PEN Központ Hermann Kesten-díját. 2022-ben Zuzana Čaputová szlovák köztársasági elnök a szlovák kultúra világban való terjesztéséért állami kitüntetésben részesítette. Két fiú édesanyja, Bázelben él.
Újraírta a gyermekkorát?
Igen, jól látja, újraírtam, újrateremtettem, és most már azt sem tudom, milyen volt valójában. Azt, hogy anyám 1959-ben börtönbe került, mert nyugatra készült menekülni, szégyenletesnek tartották. Körülöttem mindenki megalázóan viselkedett, és képtelen volt egy szót is szólni arról, hogy hová tűnt egyik napról a másikra az édesanyám. Ezért írtam ezt a prózát, hiszen ilyen dolgokról nem volt szabad beszélni. Irodalmi kidolgozással kiszabadítottam az érzelmeimet a szégyen börtönéből. A szónak valóban varázslatos ereje van.
A regény egyik főszereplője egy magyar nagymama, aki rejtélyes körülmények között egy szlovákiai városban találja magát.
Anyai nagyanyám félig magyar volt, Budapesten élt, és a nagyapám „kiment a világba” – nos, egy szlovák számára az Osztrák–Magyar Monarchiában a világ Budapest volt –, és ott szerettek egymásba. A nagyanyám követte őt a szülővárosába, Trencsénbe. A nagyszüleim gyakran beszéltek magyarul, ezért a magyar nyelv nagyon közel áll hozzám, úgymond a bőröm alatt hordom, amikor hallom, érzem, hogy már megnyílt és értem. Erről az erős testi-nyelvi élményről is írok a regényben.
A munkássága két kultúra között helyezkedik el: németül ír, de Szlovákiában született és élt 1968-ig. Milyen érzés az anyanyelvétől eltérő nyelven dolgozni?
Idegen nyelven írni olyan, mint hivatásszerűen egy másik nemzet táncát táncolni, persze meg lehet tanulni, ha valaki nagyon akarja, és főleg, ha az önmegvalósításhoz, a társadalomban való helykereséshez van szüksége az írásra. Mit kellett volna tennem, amikor a vasfüggöny elválasztott bennünket? Legfeljebb a fióknak írhattam volna. Annyira szükségem volt az írásra, hogy bármilyen nyelvet felvettem volna, csak hogy legyen saját hangom. Végül is, senki sem tudta úgy leírni, amit átéltem, mint én. Ingeborg Bachmann azt írja, hogy a művészet a kényszer állapotából származik, ez egy erős szó, erősebb, mint a hiány. A száműzetés minden érték megkérdőjelezését jelenti, az ember lába alatt veszélyesen meginog a talaj. Az idegen nyelvre való áttérés minden szó folyamatos kitapogatása, a saját nyelv radikális megteremtése. Nem arról van szó, hogy elsimítom a stílust, hogy eltüntetem a nyelvi válságot, amelyet átéltem, és amely abszolút része az írásomnak.
Előnyként éli meg, hogy több kultúrában él, vagy szükségszerűséggé vált?
Eleinte, sok éven át a száműzetésben csak a kétségbeesett veszteséget éreztem, különösen a nyelv elvesztését, a hovatartozás, a kipróbált és bevált viselkedés- és gondolkodásmódok elvesztését. Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz, végül is nem vesztettem el mindent, az a tizennyolc év Csehszlovákiában értékes időszak volt az életemben, és ezt a réteget új tapasztalatokkal és kultúrákkal kellett ötvözni, és valami újjá formálni.
Könnyű ezt mondani…
Hosszú küzdelem, fáradságos munka volt, amíg megteremtettem egy új identitást, ami bizonyára nem svájci, de már nem is csak szlovák, hanem a sajátom. És az írásom ehhez kapcsolódik, ami nem lehet klasszikus, mindig is hibrid lesz, bár én egésznek tekintem. A munkám katarzison és önmagával való megbékélésen ment keresztül, átment a száműzetés és a nyelvváltás földrengésén, de nem pusztult el, hanem új alapokra helyeződött.
Igazi metamorfózis.
Valóban, ezt a metamorfózist Darwin törvényének érzem, mint amikor a megváltozott körülmények arra kényszerítenek egy vízi állatot, hogy partra szálljon, és így az uszonyai fokozatosan lábakká változnak. Kétségtelenül drámai dimenzió számomra, ahogyan arról különböző metaforákban már írtam. Nem mondhatom, hogy az irodalmi nyelv változása csak előnyökkel jár. Az előny szó egyáltalán nem illik egy ilyen egzisztenciális érzéshez. Egyszerűen csak a legjobbat teszem az adott helyzetben.
A gyereki narratíva, a kislány bölcsességének és naivitásának a keveréke a regényében felszabadító és komikus.
Ráadásul mély társadalomkritika is van benne. Szeretem a történeteket, keresem bennük a rejtett jelentést, az irodalmi dimenziót. Csodálatos, amikor mindezt megtalálom egy élettörténetben. Ha pedig nem, akkor a képzeletem szerint mesélem el újra a történetet. Az életnek általában nincs irodalmi hangulata, szelíd. A történeteket tömöríteni kell, lendületet, dinamikát, irodalmi nyelvezetet kell adni nekik, meg kell őket fosztani a felesleges verbális ballasztoktól, szükségük van egy művészre, aki képes emészthető és tehetséges módon előadni őket.
Feminista szerzőnek érzi magát?
Német nyelvterületen senki sem kérdezi meg tőlem, hogy feminista szerző vagyok-e, amikor egy nehéz gyermekkort írok le egy nő szemszögéből – hiszen milyen szemszögből kellene látnom, ha nem egy nő szemszögéből? Elvárják tőlem, hogy egy kislányról írjak, mint egy patriarchális gondolkodású férfi, aki számára a kamasz női lény a vágy tárgyává válik, mint Nabokov Lolitájában? Ha a feminizmust úgy értelmezzük, hogy az gazdagítja és bővíti a látókörünket, akkor azt mondhatom, hogy az én írásomra is hatással van a feminista tudományosság. Tudatosan ódzkodom azonban attól, hogy átvegyem a nőkről alkotott patriarchális képet, és megpróbálom megóvni a felfogásunkat a patriarchális kivetítésektől, a hatalmi vágyaktól. Hősnőm rájön, hogy nem kell megfelelni a többieknek, hogy jobb a saját utunkat keresni.
