A földrengések ráncolják meg a talajt, mutatott anyám a felszíni repedésekre, és én nem voltam hajlandó átlépni többé a szántás barázdái felett. Néha érezni is, ahogy a föld megremeg, mondta, miközben kerülgettük a napégetett, szikkadt göröngyöket. Léptünk nyoma, mint porral hintett délibáb lebegett a sarjadzó szederbokrok felett, egy nyárfa a távolban megrezzentett néhány ezüst hátú levelet. Magában állt, szikáran, mint apám kezében a vessző, ami vérvonalat rajzolt a gyűrűsujjam tövében; pár napig meg tudtam jegyezni utána, melyik a jobb és a bal kezem.
A fenyő csüggedten dől felém, nézem az ujjbegyemen kiserkenő, haragosvörös vércseppet, s mint elhasznált drótkefén a sörték, meredeznek kézfejemen a szálkás tűlevelek. Nem viszem ki, döntöm el, pedig bosszant, hogy tél végén indokolatlanul görbíti boldogságformára a teret. Próbálok szelíden gravitálni, hogy a test súlya ne nyomjon a padlóba, de az alattam futó csövek hője – a parkettaközi repedéseken felkúszva – szinten tartja bennem a meleget.
Nagyanyámról egyetlen kép maradt, csiszolatlan léckeretbe zárva, egy pókhálósra repedt üveglap alatt. Keressem meg, ő azt nagyon szeretné, üzente apám öccse, nem sokkal azután, hogy apámon vázába poshadt az első frissen vágott krizantémcsokor. Akkor már két napja – kérés nélkül is – túrtam a lakásban a szeméthalmokat. Nagyanyám nem várta meg az őszülést, a szíve vitte el harminckilenc évesen. Talán lángvörös haja volt és riadt kék szeme, csakúgy, mint nekem, már sosem tudhatom. Pedig épp annyi létjogosultságot jelentene, mint egy vak embernek az anyjáról készült egyetlen képet utoljára még a kezében tartani.
Naponta hét és fél ezerszer dobban duplán a szívem, a pislogási reflexem a normális háromszorosa. Az első ráncok épp akkor jelentek meg a szemem sarkában, mikor elértem az orvosok által jósolt várható életkoromat. Néha naivan elhiszem, hogy ebben a dühös dobogásban bármit meg lehet hallani, máskor durcás vagyok, amiért folyvást eltakarja előlem a dolgokat két íriszt hártyázó bőrdarab.
Négy törökmogyoró kapaszkodik a patak töltésén – emlékbe oltva, máshogy már nem lehet –, törzsük megrepedt a fagy és a napsütés közt dúló összeférhetetlenségben. Kivágom őket, nézd meg, idén sem teremnek, dörmögi nagyapám, de mire a pincéből felhozza a Stihlt, megjelennek a vesszőkön az első kupacsok. Nagyapám a Pollux visszfényének valós idejében még él, a Földön pár mélyrojtos gubó, mely estében az őszülő fák ágain fennakad.
És a krematórium füstjéből fotoszintetizált szén-dioxid, az utolsó fáradt sóhajjal kiszökő oxigén, mely erezett faleveleken és mások tüdején átszűrve azóta is a légkörben kering.
Állok a mérgeszöldre mázolt tölgyajtó előtt, markolom a bronz ajtónyitó gombot, körötte szakállasra kopott a léc, idegen életek maradványai bújnak meg a repedésekben. Itt, a halottsimára munkált fa előtt egyszer valaki azt ígérte, ha elfelejteném is, emlékszik majd rám. Pár héttel később derült ki, hogy nem is ismert igazán sohasem. Rég történt, azóta érvényét vesztette minden megtévesztő szó, amit a gondolatok egyetlen, valós idejében ki lehetett volna mondani.
Vajon az vagy inkább, „ami leválva rólad, mást csinál belőled”, vagy ami a leválás után a hűlt helyeden a karcos csöndekre ragad?
Stabil oldalfekvésben fekszem a földre, egy angströmnyi elektrontaszításban lebegek a tűlevélszőnyegen. Az M5-ös kamionjainak rezonanciájával vigasztalom magam, minimális ellenerőt tartva várok, hátha a gravitáció csendesen odasodor majd valaki mellé. A magányos test – a fizika törvényszerűségei szerint – külső ráhatás hiányában egyenes vonalban, előrefelé halad. Néha azt kívánom, bárcsak valaki hosszabban álmodna élővé engem, ne kelljen az önfelejtésben felőrölni magam. A félcsupasz, kókadó ágak mögött fotonfestett ikon vagyok egy zsírpecsétes ablakon.
