Értéket teremtenek, inspirálnak és gyönyörűek a magyar nők – Megjelent Fábián Évi harmadik Nők Magyarországon portrékötete

A hat lépés távolság elmélete szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy legfeljebb öt személyből álló ismeretségi láncon keresztül. És vannak olyan emberek, akikhez egy egész közösség minden tagja két, legfeljebb három lépésen keresztül csatlakozik. A matematikában ő Erdős Pál, Hollywoodban Kevin Bacon, a magyar fotóművészetben pedig Fábián Évi. A fotográfus tizennyolc évvel ezelőtt azért kezdett nőket fotózni, hogy megmutassa, milyen az igazi arcuk, szemben a magazinok címlapjára készült, beállított képekkel. Munkájával egyben megmutatja, láthatóvá teszi a magyar nőtársadalom fontos, értékteremtő tagjait 16 évestől a 101 évesig (a legfiatalabb Karácsonyi Kata sakkozó és a legidősebb Keleti Ágnes tornász). Részben közösségi finanszírozásból elkészült legújabb portrékötete, a Nők Magyarországon 3., melyben harmadszor mutat be 88 inspiráló nőt – köztük tudósokat, sportolókat, művészeket, vállalkozókat, aktivistákat – fekete-fehér, művészi portréin. A képekből kiállítás is nyílt a Társalgó Galériában, itt találkoztunk a fotográfussal és több különleges portréalanyával.

A Társalgó Galériában hirtelen annyian vagyunk, hogy vállfa is alig akad már a ruhatárban. Sok az ismerős arc, és nem feltétlen amiatt, mert híres, vagy a közéletben szerepet vállaló nők is eljöttek, például Szabó Tímea képviselőnő, Törley Katalin volt kölcseys tanár, Verebics Ágnes festőművész, Szabó T. Anna költő, hogy csak néhányat soroljak fel. Fábián Évi Nők Magyarországon sorozata elérte a célt, amiről az alkotó régóta álmodott, vagyis hogy láthatatlan háló szövődjön az általa bemutatott nők között. Már azért is, mert nekik is megvan a kötet, és tudnak róla, hogy kik vannak még benne. A harmadik könyvvel még nagyobbra nőtt ez a háló, helyenként pedig sűrűbbé is vált, egyes körök időközben összeértek.

– Mindenkinek szüksége van egy hálóra, ami megtart, ha baj van – kezdi kiállításmegnyitó beszédét Fábián Évi. – Mindenkinek hasonló problémái vannak, hasonló örömei, ez mindannyiunkat össze tud kötni, nem vagyunk egyedül – hangsúlyozza, ezért is került a hálózatos motívum még a könyvborítóra is.

Évi kitér arra is, miért telt évekbe, mire a könyv létrejött. A Covid is megnehezítette a fotózások szervezését, másrészt úgy érezte, a háború kitörése után nem volt illendő pénzt gyűjteni egy könyvre. De épp ezek miatt nagyobb figyelemmel és nyitottsággal fordultak felé a portréalanyok, több időt is kapott tőlük.

– Persze mindenkinél más és más a kapcsolatfelvétel, volt, akinél számított, hogy már van két ilyen könyvem, mások ennek ellenére elzárkóztak a megjelenéstől. Akadt, akivel három lemondott időpont után jött össze a fotózás, másokat végül több próbálkozás után elengedtem, de majdnem mindenkiről sikerült képet készítenem, akiről szerettem volna.

Nevetőráncok, szarkalábak

S hogy miért van szükség ezekre a könyvekre? Mert ma Magyarországon bizonyos értelemben még mindig láthatatlanok a nők, a tudásuk, tehetségük, teljesítményük nincs méltón megbecsülve, elismerve. Az egyik fotón ott van például Karikó Katalin „asszonyság”… Kilenc hónapon át várta Évi, hogy őt lefotózhassa, és még az utolsó pillanatig billegett, létrejön-e a találkozó egy budapesti villámlátogatásán. Az elkapott pillanat pedig parádés, a világhírű tudós átölel egy oszlopot az MTA csarnokában, mintha csak bújócskázna, és derűsen ránevet a fotográfusra.

Mára Évi védjegyévé is vált, hogy a sikeres, értékteremtő nőket hétköznapi viseletben, akár sminkmentesen, a szarkalábaikkal együtt, retusálás nélkül mutatja meg, úgy, ahogy eddig talán csak a közeli családtagjaik láthatták őket. A fotográfus a nők lényét szeretné megragadni, és a korábbi képeket látva az alanyok is bátrabban mutatják meg, kik ők valójában, akár a műtermük intim magányában, akár saját konyhájukban, a gyerekeik rajzai között, vagy épp a kedvenc természetbeli búvóhelyükön – ezek a terek rengeteg pluszinformációt is adnak a portréalany személyiségéről.

„Évi azt kérte, gondoljak a kisbabámra”

Egyszerre beszélgetünk, nézzük a kiállított képeket, köszönünk a sokaságban felfedezett ismerősünknek, megkeressük az elkóborolt gyerekeinket – jól van, már egymással játszanak –, igazi vidám, női nyüzsgés tölti be a galéria tágas tereit, noha persze férfi vendégek is akadnak szép számmal. Évi szeretné, hogy akár őket is inspirálja egy ilyen tárlat, ahogy a gyerekek is kedvteléssel simogatják a portréképeket. A 11 hónapos Zsófi felfedezi az egyiken édesanyját, Benkő Fruzsinát, az InDaHouse Hungary vezetőjét, aki egyesületével és önkéntesekkel a borsodi falvakban, hátrányos helyzetű, sokszor mélyszegénységben élő gyerekeknek tart fejlesztő foglalkozásokat.

– Évi munkásságát régóta ismerem, boldog voltam, mikor felmerült benne, hogy bekerüljek a kötetbe. Csepelen találkoztunk, a lakótelepen, ahol gyerek voltam, és egy játszótéren üldögéltünk. Mikor a kép készült, már várandós voltam Zsófival. Évi azt kérte, gondoljak a kisbabámra, végül ezt a pillanatot örökítette meg – meséli Fruzsina, és valóban van valami földöntúli ragyogás a portréján, bár szerinte ehhez Évi is kellett. A jellegzetes „statement” fülbevalót is magával hozta, bár mostanában nem hordja, hiszen az örökmozgó Zsófi véletlen belekapaszkodhat. De a kedvünkért most beteszi a fülébe a nagy karikát, megidézve akár Beyoncét és még rengeteg erős, öntörvényű nőt.

– Én egy civil szervezetet vezetek, most már több mint 250 borsodi, többségben roma gyereknek segítünk, nullától 18 éves korig. Ennek a munkának köszönhetően kerülhettem be a kötetbe, ami elképesztően nagy dolog volt eddig is, most meg, hogy látom, kik vannak még benne, különösen! – kacag Fruzsina, majd magára köti Zsófit a hordozóba. Ajaj, a fülbevaló…

Burokképzés

– Nehéz engem fotózni, nem érzem magam fotogénnek. Ha valahol előkerül egy kamera, becsukom a szemem, vagy grimaszt vágok – meséli Horváth Lóczi Judit képzőművész, akiről szerintem az egyik legszebb, legsugárzóbb portré készült. – Hálás vagyok annak, akiben megvan a türelem és az alázat, hogy kivárja, amíg sikerül. Évi ilyen fotográfus. Meglátogatott a szentendrei műtermemben, és vagy két órát beszélgettünk mindenről, az életünkről, a családjainkról, mire úgy el tudtam engedni magam, hogy tudott jó képeket csinálni. Sok közös témánk volt, ő is csinál objekteket, asztalos is – meséli Judit, akinek két fia van, ezt hangsúlyozza is, mert egész más, mintha lányai lennének.

– A helyzet, ami a világban alakul, nagy terhet ró a családanyákra. Borzasztó sok energiát emészt fel, hogy a családom körül burkot képezzek, és a gyerekeim biztonságos, szeretetteli közegben nőjenek fel, és egy emberibb világ vegyen körül minket. A fiaim hat- és nyolcévesek, hozzájuk már eljutnak a hírek, a háború eseményei, ezt próbálom az ő nyelvükre lefordítva megmagyarázni. De épp azért is szeretem ezt a portrét, amit Évi készített rólam, mert olyan nyugodtnak, gondolkodónak látom magam, amilyennek belül érzem magam, csak néha a világ és a mindennapi tennivalók meg a család kizökkentenek ebből a nyugalomból…

Kettes számmal

– Még mindig mi, nők vagyunk az alulreprezentáltak, a „kettes számmal kezdődők”, ezért tartom fontosnak ezt a kiállítást és a könyvet – mondja nekem egy mosolygós tanárnő, aki épp Évi dedikálására vár, mikor megszólítom. – Nem beszélve a csodás fényképekről. Minden egyes portréalanynak belenézni így a szemébe különleges élmény. Libabőrös lesz az ember tőle. – Aztán megkérdezem, volna-e kedve a következő kötetben szerepelni, ha Évi felkérné, hiszen rengeteg olyan nőt is fotózott, akik a kis közösségükben tesznek valami fontosat, pédául szárazburkolók, civil aktivisták vagy akár tanárok. – Ó, nekem ahhoz még sok mindent le kell tennem az asztalra – feleli erre nevetve. Ekkor azért picit sóhajtok, ó igen, nekünk mindig egy kicsivel többet is.