A kérdés hajánál fogva előrángatottnak tűnik, hiszen egy az anya, egy a nyelv. Viszont, ha egy kicsit hátrébb lépünk, s az „anyaságba” azt a szűkebb közösséget is beleértjük, amelyben felcseperedtünk, ahonnan szavainkat, mondatfűzéseinket, beszédfordulatainkat begyűjtögettük, rögtön nem is annyira abszurd a kérdésfelvetés. Csak olyan szavakat használj kisfiam, amiket itthon is hallasz – feddett meg néhány esztendős koromban anyám, miután egyik este dagadó kebellel egy rakás káromkodás-zsákmányszóval tértem haza az utcáról. Azt hiszem, innen datálódik a kettős anyanyelvem tudat alatti tudatosulása: az egyik, ami otthon érvényes, a másik, ami a cimborák közt volt érthető és elfogadott. Aztán jött az iskolában preferált majdnem-irodalmi nyelv. Ez az egyeztetés sem volt problémamentes, de emlékeim szerint, az előző példán okulva, viszonylag hamar felismertem, hogy ott ahhoz képest is másként kell beszélni, mint odahaza, s ahhoz képest, mint az utcán, pláne. Tehát semmi horcsica, párki vagy tyepláki. Viszont mustár, virsli és melegítő. Húgom viszont belefutott egy konfliktusba, amikor felelés közben arról beszélt, milyen slefnye uralkodó volt valamelyik, mittudoménmármelyik, királyunk. Milyeeeen?! Sikoltott föl a történelem (egyszersmind magyar) tanár. Húgom, akiben már akkor is ott szunnyadhatott a későbbi nyelvi, illetve Vasárnap-főszerkesztő, szóval megvolt hozzá a szókincse, azonnal meg is adta az egzakt definíciót: hát, olyan puruttya. Anyánk, aki szintén pedagógus volt, a következő szünetben már tudta, hogy milyen szavakat használ a lánya. Hát, milyeneket? Édesanyánk (otthon használt!) szókészletének gyöngyeit, a rendetlen, felelőtlen, hányaveti, gondatlan, nyegle, hanyag stb. szinonimáit, a slefnyét és a puruttyát…
***
Régebbi jegyzeteimben olvasgatva akadok egy 2016-os töredékre. A budapesti Szlovák Intézetben egy beszélgetős est zajlott a szlovmagy kérdésről. (Ifjú irodalmárok találták ki ezt a „zseniális” kifejezést ránk, szlovákiai magyarokra. Hogy akkor miért nem jó a szlovákiai magyar? Magyarországi rövidítős mánia. Lásd: savkáp) Németh Zoltán volt a moderátor, a beszélgetőpartnerek Hunčík Péter, György Norbert, Mészáros Tünde és Nádasdy Ádám. Az alapkérdés (ha jól értettem) az volt, hogy van-e szlovákiai magyar nyelv, ha van, akkor az egy teljesen másik nyelv-e, vagy a standard magyarnak egy változata? Vagy még az sem. Ha mégis van (amiről megoszlott a jelenlévők véleménye), akkor nem valamiféle alattvalóságnak, kisebbrendűségnek a kifejeződése?
A számomra legrokonszenvesebben Nádasdy Ádám (egy magyarországi!) reagált a kérdésekre, teljesen helyénvalónak tartva, ha kialakul egy nyelvnek egy másik országban beszélt változata (példaként a svájci franciát említette, de a svájci németet is mondhatta volna), nincs ezzel semmi gond, s nincs is vele mit kezdeni mesterségesen. Nem látta olyan tragikusnak, ha a szlovákiai magyarok párkinak mondják azt „a hosszú izét”, amit Magyarországon egy németből átvett kifejezéssel virslinek hívnak (lásd: Wurstel, Würstchen). Németh Zoltán meg azt fejtegette, hogy szlovákiai magyar nyelvváltozat nincs is, s nem igaz, hogy (hacsak nem dialektusban beszél az ember, de hát azt, ugye, mégsem kellene, amire gondolatban megjegyeztem, hogy közben meg azt is mondjuk, tanítjuk, milyen szépek, értékesek a nyelvjárások, színesítik a nyelvet), szóval nem igaz, hogy nyelvünk alapján felismerhetőek vagyunk Magyarországon. A nálunk született irodalmi alkotásokba legfeljebb nyelvi játékként kerülnek be szlovák, szlovákos kifejezések, alapvetően a standard magyar irodalom nyelvén íródnak, s például ő is órákon át tud úgy beszélgetni Csehy Zoltánnal, hogy nincs az a magyarországi, aki észrevenné, hogy ők nem magyarországiak. Afféle Olimposzról való letekintés ez, s igaz lehet (akkor azonban azt is jelenti, hogy az irodalom elszakad attól a közegtől, amiben születik, s ilyen alapon íródhatna akár San Diegóban is), másrészt meg furcsák is lennének Csehy Zoltán költészetében (pláne fordításaiban) a szlovakizmusok. De a valóság azért egészen más! Nem félmillió irodalmár népe vagyunk. De az irodalomnak (legalábbis egy részének, miközben ezt nem lehet így, persze, megszabni, elrendelni) valahogy mégiscsak tükröznie kellene azt a nyelvi közeget is, amiből kinő.
És amikor Hunčík Péter felolvasta a Határesetből azt a részt, hogy a nagyapja miként utazgatott Budapestre, Pozsonyba meg Bécsbe, s mennyire otthon érezte magát mindenütt – hát ez sem a nagy átlag valósága (miközben íróilag rendben van, ez már más téma). Bizony az átlag szlovákiai magyar nincs otthon ma (de akkor sem volt!) három kultúrában. Szeretnénk olyannak tudni népünket, de hát – lássuk be – a mi népünk sem olyan. Legfeljebb bizonyos rétegek, bizonyos területeken (esetleg például Pozsony, Kassa vonzáskörzetében). Péter arról is beszélt, hogy azok a szlovákiai magyarok, akik Szlovákiában dolgoznak egy üzemben, sokkal frusztráltabbak, összezavarodottabbak identitásilag, mint például azok, akik átjárnak Magyarországra dolgozni. Ő ezt pszichiáterként nyilván jobban meg tudja ítélni, de amiket én hallok, az ennek éppen a fordítottja – vagy éppenséggel paralelje. Az a tapasztalat tudniillik, hogy folyamatosan megalázzák őket a magyarországi kis- és nagyfőnökeik. A saját fajtámtól (Jaj-jaj! Mennyire más lett ennek a szónak az akusztikája most, Tusványos után, mint volt 2016-ban! Bár akkor is megérte a pénzét…), szóval a saját nemzettársak (ez még rondább, de talán értik, mire gondolok) általi megszégyenítés mindig jobban fáj, mintha egy idegen, jelen esetben szlovák aláz meg, és még nem is biztos, hogy okvetlen azt teszi.
A szlovákiai magyar nyelv és az asszimiláció kérdéseit is feszegették: hát, igen, az ilyen határsáv-helyzet bizony ezzel (is) jár(hat). Nehéz ellene tenni, a praktikum gyakran felülírja az érzelmeket. Morális kérdésről ebben az esetben meg pláne nem lehet beszélni. Elvileg persze lehet, de ki vindikálhatja magának a jogot, hogy ítéletet mondjon? Konkrét példák talán jobban segítenek megérteni a helyzetet. Az erkölcsileg rendben van (szerintünk, magyarok szerint), hogy teszem azt, Ág Tibor vagy Mayer Judit német őseit (felesleges kertelni, végső soron) megtagadva magyarrá vált. Vagy az, hogy Hunčík Péter szlovák nagyanyja tudatosan választotta a magyarságot, s haragudott is leányára, aki egy Hunčíkhoz(!) ment férjhez (akiből mellesleg szintén nagy magyar lett). Vagy az, hogy az én nagyanyai őseim (mindkét ágon) nyilvánvalóan szlovákok voltak (Szedlár és Bircsák), de magyarrá váltak még az ő szüleik, s nagyszüleim már egy szót nem beszéltek szlovákul. Ez itt mind derék dolog. Derék magyarok lettek. Lettünk. Kérdés persze, kinek a szemében… Ha meg most egy szerencsétlen szlovákiai magyart, azért mert jobban szeretne élni, gyerekeit szlovák iskolába íratja, megvetünk? No, de hát a fentebb emlegetettek is csak azért váltottak nemzetiséget, mert szintén jobban szerettek volna élni, nem akartak kilógni a sorból, s akkor, abban az időben ez a magyarokhoz való csatlakozást jelentette. Itt és most pedig, legalábbis azok szerint, akik ezt megteszik, a szlovákokhoz való hasonulást. Tempora mutantur… Nagyon sajnálom, én nem látok különbséget asszimiláció és asszimiláció között. Ha valaki hozzánk hasonul, rendben van, ha valaki másokhoz, piszkos áruló? Hm…
De vissza a szlovákiai magyar nyelv(változat) kérdéséhez. Nem tudom elfogadni, ha a szlovákiai magyar nyelvváltozatot megpróbálják a kétségtelenül létező, legalább három jelentősebb, a szlovákiai magyar nyelvterületen is meglévő dialektussal szembeállítani, helyettesíteni. Nyelvjárások vannak, s bármit is mondanak, Magyarországon is. Itt most nem mondok neveket, miközben mondhatnék, de például egyik kollégám (az MTA doktora) egyetlen hatalmas nyílt e hangból (annyira nyíltak ezek az e-k, hogy már szinte o-k) álló dunántúlias beszéde (még németül is így beszél!) vajon nem az? A budapesti tájszólás nem az? Ezeket kellene követnünk? Amúgy meg nem olyan könnyű kivetkőzni belőle. Tessék csak meghallgatni (s itt megint nem mondok konkrét neveket, de ismert emberekről van szó) egy-egy szlovmagy főszerkesztőnket, költőnket, gömörológusunkat, intézeti igazgatónkat – nem lehet azonnal megállapítani, hogy hol születtek? Ebből még nem az jön, hogy szlovákiai magyarok, hanem az, hogy palócok. És ők ezt (szerintem, nagyon helyesen, büszkén vállalják is!). Hunčík Péter zárt e hangjait ezen az esten is megcsodálhattuk. Ne mondja már senki, hogy ugyanúgy beszélt, mint Nádasdy Ádám! És nagyon jó, hogy nem ugyanúgy beszél! A dialektus egy szint. Egy adott (kisebb) egységhez való kötődés kifejeződése. E fölött van a szlovákiai magyar nyelvváltozat. Mert azt, hogy párkit kérek horcsicával és hozzá málnát (ez a szlovákiai magyar köznyelvi változat), a palóc dialektust beszélők nyilván valahogy úgy mondanák, hogy pórkit kérek horcsicóval és hozzá mólnót. És a végén talán még azt is hozzátennék: igaz-e?
***
Hallgatom az egyik, nem, a legszínvonalasabb magyar kulturális-komolyzenei rádió, a Bartók műsorvezetőjének eszmefuttatását arról, hogy a világ legszebb nyelve a magyar. Aminek elképesztően egyedi találékonysága, hajlékonysága, szójátékokra való alkalmassága páratlan. S elmond egy viccet: a kis béka kérleli az anyját, hadd mehessen ki a rétre játszani. Rendben van, fiam, csak ne felejts el gólyaálló mellényt ölteni – mondja az anyja.
No, ezt próbálja meg valaki – így a műsorvezető – franciára vagy angolra fordítani!
Azt leszámítva, hogy ennél szellemesebb magyar szóviccek is akadnak, az effélét tényleg nem lehet egy az egyben más nyelvre áttenni. Mert a nyelvek már csak ilyenek. A viccet, miszerint Kőműves Kelemen azt az sms-t küldte fiának, hogy anyád vár, hiába próbálnánk németül elmesélni, hogy "deine Mutter ist Burg", vagy szlovákul, hogy "tvoja matka je zámok" (vagy hrad), nyilvánvalóan semmi értelme nem lenne. Kellene hozzá a nyelvnek az a tulajdonsága, ami ebben az esetben a magyarban megvan, hogy tudniillik az adott szónak („vár”) két jelentése van (nota bene: Wittgenstein nyomán szabadon: a szavaknak nincs jelentésük, csak használatuk), szóval amellett, hogy két értelemben is lehet használni a magyar „vár” szavunkat, még úgy mellékesen, az egész művelet farvizén, a Kőműves Kelemen balladája alaptörténetével is tisztában kell lennie annak, aki érteni akarja ezt a szóviccet.
Ellenben az ilyen jelenség minden nyelvre érvényes. A szlovák vagy német szóvicceket (ha azok az adott nyelv egyes szavainak hasonló hangzásán alapuló, valódi szóviccek) viszont magyarra nem lehet fordítani. Vagy a szlovákot németre stb. Si už obutý? Hogyan mondanánk ezt magyarul? Nem is szóvicc, csak egyszerűen a magyarban nincs külön szó arra, hogy fellábbelizett. Felöltözködni lehet magyarul, aztán felhúzni a cipőt lehet… Szlovákok kedvenc magyar-bosszantója ez a közvetlenül nem magyarítható kifejezés. Mivel hirtelenjében nem jut eszembe német vagy szlovák szóvicc (más meg azért nem, mert más nyelveket behatóbban nem ismerek), rákeresek a neten. Vtipné slovné hračky, ktoré dokazujú, aká je slovenčina krásny jazyk… (Szellemes szóviccek, amelyek a szlovák nyelv szépségét bizonyítják). Itt nem is kutakodtam tovább, hiszen már ennyi is mutatja az egy gyökerűséget. Németek: Sie Küste. Er wollte Meer! Na, ezt hogy mondanánk magyarul? Ő (nő) partolt. Ő (férfi) tengert akart. Nyilvánvaló képtelenség, miközben a szóvicc a szavak egybecsengését kihasználva azt mondja, hogy a nő csókolt, a férfi többet akart. De találtam mellényeset is: Auch im Osten, trägt man Westen. Tessék parancsolni műsorvezető úr! Segítek: keleten is hordanak mellényt. Magyarázza el a kedves hallgatóknak, hogy milyen hajlékony a német nyelv! Merthogy közben a német mellény és a nyugat szavak hasonló csengése (Weste és West) adja a szójáték komikumát: Keleten is hordanak Nyugatot.
Amúgy meg összekarmolom magam! Hogy egy kulturális csatornán ilyesmivel mossák a hallgató agyát! Ez az önmagába forduló, köldöknéző, magyar mentalitás… Magyar glóbusz-szemlélet, az extra Hungariam non est vita… stb. Pedig dehogynem! Dehogy nincs! Én kérek elnézést minden, az édes anyanyelvét szerető magyartól. Azoktól, akik tudják, hogy nem így kell szeretni. Akiknek, ahogy nekem is, a magyar nyelv a legkézenfekvőbb kifejezési eszközük. Akik magyarul álmodnak. Esti szender előtt gyerekeiknek magyarul mesélnek. Ihletett pillanataikban, csak úgy, önmaguknak, magyar verseket mormolnak. Magyarul imádkoznak. Akik viszont azt is tudják, vagy legalábbis képesek elképzelni, hogy a többi nyelv is szép. Akinek anyanyelve, annak feltétlenül, de annak is, aki veszi a fáradtságot, és elsajátít idegen nyelveket. Aki nem csak gyönyörű dallamát érzi meg, de tartalmát is érti Rainer Maria Rilke Schlaflied-jének. Aki még akkor is képes elismerni a más nyelvek szépségét, ha büszkeséggel tölti el, hogy Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye (legalábbis Szerb Antal szerint) Tóth Árpád magyar fordításában a legszebb verse a világirodalomnak.
Most olvasom, hogy a faleveleken átszűrődő napfény megnevezése a japánoknál komorebi.
Hát nem szép?
Komorebi.
A számomra legrokonszenvesebben Nádasdy Ádám (egy magyarországi!) reagált a kérdésekre, teljesen helyénvalónak tartva, ha kialakul egy nyelvnek egy másik országban beszélt változata (példaként a svájci franciát említette, de a svájci németet is mondhatta volna), nincs ezzel semmi gond, s nincs is vele mit kezdeni mesterségesen.
Nem látta olyan tragikusnak, ha a szlovákiai magyarok párkinak mondják azt „a hosszú izét”, amit Magyarországon egy németből átvett kifejezéssel virslinek hívnak (lásd: Wurstel, Würstchen). Németh Zoltán meg azt fejtegette, hogy szlovákiai magyar nyelvváltozat nincs is, s nem igaz, hogy (hacsak nem dialektusban beszél az ember, de hát azt, ugye, mégsem kellene, amire gondolatban megjegyeztem, hogy közben meg azt is mondjuk, tanítjuk, milyen szépek, értékesek a nyelvjárások, színesítik a nyelvet), szóval nem igaz, hogy nyelvünk alapján felismerhetőek vagyunk Magyarországon. A nálunk született irodalmi alkotásokba legfeljebb nyelvi játékként kerülnek be szlovák, szlovákos kifejezések, alapvetően a standard magyar irodalom nyelvén íródnak, s például ő is órákon át tud úgy beszélgetni Csehy Zoltánnal, hogy nincs az a magyarországi, aki észrevenné, hogy ők nem magyarországiak. Afféle Olimposzról való letekintés ez, s igaz lehet (akkor azonban azt is jelenti, hogy az irodalom elszakad attól a közegtől, amiben születik, s ilyen alapon íródhatna akár San Diegóban is), másrészt meg furcsák is lennének Csehy Zoltán költészetében (pláne fordításaiban) a szlovakizmusok. De a valóság azért egészen más! Nem félmillió irodalmár népe vagyunk. De az irodalomnak (legalábbis egy részének, miközben ezt nem lehet így, persze, megszabni, elrendelni) valahogy mégiscsak tükröznie kellene azt a nyelvi közeget is, amiből kinő.
És amikor Hunčík Péter felolvasta a Határesetből azt a részt, hogy a nagyapja miként utazgatott Budapestre, Pozsonyba meg Bécsbe, s mennyire otthon érezte magát mindenütt – hát ez sem a nagy átlag valósága (miközben íróilag rendben van, ez már más téma). Bizony az átlag szlovákiai magyar nincs otthon ma (de akkor sem volt!) három kultúrában. Szeretnénk olyannak tudni népünket, de hát – lássuk be – a mi népünk sem olyan. Legfeljebb bizonyos rétegek, bizonyos területeken (esetleg például Pozsony, Kassa vonzáskörzetében). Péter arról is beszélt, hogy azok a szlovákiai magyarok, akik Szlovákiában dolgoznak egy üzemben, sokkal frusztráltabbak, összezavarodottabbak identitásilag, mint például azok, akik átjárnak Magyarországra dolgozni. Ő ezt pszichiáterként nyilván jobban meg tudja ítélni, de amiket én hallok, az ennek éppen a fordítottja – vagy éppenséggel paralelje. Az a tapasztalat tudniillik, hogy folyamatosan megalázzák őket a magyarországi kis- és nagyfőnökeik. A saját fajtámtól (Jaj-jaj! Mennyire más lett ennek a szónak az akusztikája most, Tusványos után, mint volt 2016-ban! Bár akkor is megérte a pénzét…), szóval a saját nemzettársak (ez még rondább, de talán értik, mire gondolok) általi megszégyenítés mindig jobban fáj, mintha egy idegen, jelen esetben szlovák aláz meg, és még nem is biztos, hogy okvetlen azt teszi.
A szlovákiai magyar nyelv és az asszimiláció kérdéseit is feszegették: hát, igen, az ilyen határsáv-helyzet bizony ezzel (is) jár(hat). Nehéz ellene tenni, a praktikum gyakran felülírja az érzelmeket. Morális kérdésről ebben az esetben meg pláne nem lehet beszélni. Elvileg persze lehet, de ki vindikálhatja magának a jogot, hogy ítéletet mondjon? Konkrét példák talán jobban segítenek megérteni a helyzetet. Az erkölcsileg rendben van (szerintünk, magyarok szerint), hogy teszem azt, Ág Tibor vagy Mayer Judit német őseit (felesleges kertelni, végső soron) megtagadva magyarrá vált. Vagy az, hogy Hunčík Péter szlovák nagyanyja tudatosan választotta a magyarságot, s haragudott is leányára, aki egy Hunčíkhoz(!) ment férjhez (akiből mellesleg szintén nagy magyar lett). Vagy az, hogy az én nagyanyai őseim (mindkét ágon) nyilvánvalóan szlovákok voltak (Szedlár és Bircsák), de magyarrá váltak még az ő szüleik, s nagyszüleim már egy szót nem beszéltek szlovákul. Ez itt mind derék dolog. Derék magyarok lettek. Lettünk. Kérdés persze, kinek a szemében… Ha meg most egy szerencsétlen szlovákiai magyart, azért mert jobban szeretne élni, gyerekeit szlovák iskolába íratja, megvetünk? No, de hát a fentebb emlegetettek is csak azért váltottak nemzetiséget, mert szintén jobban szerettek volna élni, nem akartak kilógni a sorból, s akkor, abban az időben ez a magyarokhoz való csatlakozást jelentette. Itt és most pedig, legalábbis azok szerint, akik ezt megteszik, a szlovákokhoz való hasonulást. Tempora mutantur… Nagyon sajnálom, én nem látok különbséget asszimiláció és asszimiláció között. Ha valaki hozzánk hasonul, rendben van, ha valaki másokhoz, piszkos áruló? Hm…
De vissza a szlovákiai magyar nyelv(változat) kérdéséhez. Nem tudom elfogadni, ha a szlovákiai magyar nyelvváltozatot megpróbálják a kétségtelenül létező, legalább három jelentősebb, a szlovákiai magyar nyelvterületen is meglévő dialektussal szembeállítani, helyettesíteni.
Nyelvjárások vannak, s bármit is mondanak, Magyarországon is.
Itt most nem mondok neveket, miközben mondhatnék, de például egyik kollégám (az MTA doktora) egyetlen hatalmas nyílt e hangból (annyira nyíltak ezek az e-k, hogy már szinte o-k) álló dunántúlias beszéde (még németül is így beszél!) vajon nem az? A budapesti tájszólás nem az? Ezeket kellene követnünk? Amúgy meg nem olyan könnyű kivetkőzni belőle. Tessék csak meghallgatni (s itt megint nem mondok konkrét neveket, de ismert emberekről van szó) egy-egy szlovmagy főszerkesztőnket, költőnket, gömörológusunkat, intézeti igazgatónkat – nem lehet azonnal megállapítani, hogy hol születtek? Ebből még nem az jön, hogy szlovákiai magyarok, hanem az, hogy palócok. És ők ezt (szerintem, nagyon helyesen, büszkén vállalják is!). Hunčík Péter zárt e hangjait ezen az esten is megcsodálhattuk. Ne mondja már senki, hogy ugyanúgy beszélt, mint Nádasdy Ádám! És nagyon jó, hogy nem ugyanúgy beszél! A dialektus egy szint. Egy adott (kisebb) egységhez való kötődés kifejeződése. E fölött van a szlovákiai magyar nyelvváltozat. Mert azt, hogy párkit kérek horcsicával és hozzá málnát (ez a szlovákiai magyar köznyelvi változat), a palóc dialektust beszélők nyilván valahogy úgy mondanák, hogy pórkit kérek horcsicóval és hozzá mólnót. És a végén talán még azt is hozzátennék: igaz-e?
***
Hallgatom az egyik, nem, a legszínvonalasabb magyar kulturális-komolyzenei rádió, a Bartók műsorvezetőjének eszmefuttatását arról, hogy a világ legszebb nyelve a magyar. Aminek elképesztően egyedi találékonysága, hajlékonysága, szójátékokra való alkalmassága páratlan. S elmond egy viccet: a kis béka kérleli az anyját, hadd mehessen ki a rétre játszani. Rendben van, fiam, csak ne felejts el gólyaálló mellényt ölteni – mondja az anyja.
No, ezt próbálja meg valaki – így a műsorvezető – franciára vagy angolra fordítani!
Azt leszámítva, hogy ennél szellemesebb magyar szóviccek is akadnak, az effélét tényleg nem lehet egy az egyben más nyelvre áttenni. Mert a nyelvek már csak ilyenek. A viccet, miszerint Kőműves Kelemen azt az sms-t küldte fiának, hogy anyád vár, hiába próbálnánk németül elmesélni, hogy "deine Mutter ist Burg", vagy szlovákul, hogy "tvoja matka je zámok" (vagy hrad), nyilvánvalóan semmi értelme nem lenne. Kellene hozzá a nyelvnek az a tulajdonsága, ami ebben az esetben a magyarban megvan, hogy tudniillik az adott szónak („vár”) két jelentése van (nota bene: Wittgenstein nyomán szabadon: a szavaknak nincs jelentésük, csak használatuk), szóval amellett, hogy két értelemben is lehet használni a magyar „vár” szavunkat, még úgy mellékesen, az egész művelet farvizén, a Kőműves Kelemen balladája alaptörténetével is tisztában kell lennie annak, aki érteni akarja ezt a szóviccet.
Ellenben az ilyen jelenség minden nyelvre érvényes. A szlovák vagy német szóvicceket (ha azok az adott nyelv egyes szavainak hasonló hangzásán alapuló, valódi szóviccek) viszont magyarra nem lehet fordítani. Vagy a szlovákot németre stb. Si už obutý? Hogyan mondanánk ezt magyarul? Nem is szóvicc, csak egyszerűen a magyarban nincs külön szó arra, hogy fellábbelizett. Felöltözködni lehet magyarul, aztán felhúzni a cipőt lehet… Szlovákok kedvenc magyar-bosszantója ez a közvetlenül nem magyarítható kifejezés. Mivel hirtelenjében nem jut eszembe német vagy szlovák szóvicc (más meg azért nem, mert más nyelveket behatóbban nem ismerek), rákeresek a neten. Vtipné slovné hračky, ktoré dokazujú, aká je slovenčina krásny jazyk… (Szellemes szóviccek, amelyek a szlovák nyelv szépségét bizonyítják). Itt nem is kutakodtam tovább, hiszen már ennyi is mutatja az egy gyökerűséget. Németek: Sie Küste. Er wollte Meer! Na, ezt hogy mondanánk magyarul? Ő (nő) partolt. Ő (férfi) tengert akart. Nyilvánvaló képtelenség, miközben a szóvicc a szavak egybecsengését kihasználva azt mondja, hogy a nő csókolt, a férfi többet akart. De találtam mellényeset is: Auch im Osten, trägt man Westen. Tessék parancsolni műsorvezető úr! Segítek: keleten is hordanak mellényt. Magyarázza el a kedves hallgatóknak, hogy milyen hajlékony a német nyelv! Merthogy közben a német mellény és a nyugat szavak hasonló csengése (Weste és West) adja a szójáték komikumát: Keleten is hordanak Nyugatot.
Amúgy meg összekarmolom magam! Hogy egy kulturális csatornán ilyesmivel mossák a hallgató agyát! Ez az önmagába forduló, köldöknéző, magyar mentalitás… Magyar glóbusz-szemlélet, az extra Hungariam non est vita… stb. Pedig dehogynem! Dehogy nincs! Én kérek elnézést minden, az édes anyanyelvét szerető magyartól. Azoktól, akik tudják, hogy nem így kell szeretni. Akiknek, ahogy nekem is, a magyar nyelv a legkézenfekvőbb kifejezési eszközük. Akik magyarul álmodnak. Esti szender előtt gyerekeiknek magyarul mesélnek. Ihletett pillanataikban, csak úgy, önmaguknak, magyar verseket mormolnak. Magyarul imádkoznak. Akik viszont azt is tudják, vagy legalábbis képesek elképzelni, hogy a többi nyelv is szép. Akinek anyanyelve, annak feltétlenül, de annak is, aki veszi a fáradtságot, és elsajátít idegen nyelveket. Aki nem csak gyönyörű dallamát érzi meg, de tartalmát is érti Rainer Maria Rilke Schlaflied-jének. Aki még akkor is képes elismerni a más nyelvek szépségét, ha büszkeséggel tölti el, hogy Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye (legalábbis Szerb Antal szerint) Tóth Árpád magyar fordításában a legszebb verse a világirodalomnak.
Most olvasom, hogy a faleveleken átszűrődő napfény megnevezése a japánoknál komorebi.
Hát nem szép?
Komorebi.
