Ugyancsak Patkányút címet viseli az a Park Kiadó gondozásában nemrég magyarul is megjelent könyv, amely egy prominens náci vezető, Otto von Wächter SS-tábornok (élet)történetét és rejtélyes halálával végződő szökését meséli el.
De nem is akárhogyan! A kötet egyszerre családregény, politikai krimi, szerelmi történet, pszichodráma. Mindamellett tényirodalom, azt példázza, hogy az életnél nincs lebilincselőbb mesemondó, túlszárnyalhat minden írói fantáziát. A könyvszerző Philippe Sands – szakmáját tekintve emberiség elleni bűntettekre szakosodott brit nemzetközi jogász – az előző, nagy hatású Kelet-nyugati utca című könyve (Hová visz a Kelet-nyugati utca? Népszava, Szép Szó. 2020. 05. 02.) után most is a nácik megszállta Galícia fővárosába, Lembergbe, a mai Lvivbe vezeti olvasóit. A térségben, 1942 és 1944 júliusa között több mint félmillió helybéli, túlnyomórészt zsidó esett a fasizmus áldozatául, az ott élő zsidóság mindössze 3 százaléka, 15 ezer ember élte túl a világháborút.
A vérözönért Otto Wächter, mint a körzet kormányzója is felelős, de a könyvben Lemberg csak a bűntett egyik helyszíne, mintegy komor háttér. A Patkányút drámáját a Wächter család története adja, melynek Ottón kívül legalább annyira főszereplője a rajongó feleség, Charlotte, és a házaspár fia, az apját mindenáron felmenteni akaró Horst. A ma nyolcvanas éveiben járó Horst nem tagadja a rezsim bűnösségét, de apját makacsul védelmezi, mint mondja, nem tapad vér a kezéhez. „Jó férj, jó apa volt, tisztességes ember, hitt abban, hogy a rendszer fejleszthető, nem ölt zsidókat, sőt meg is mentett néhányat.” Bizonyítási kényszerében Philippe Sands rendelkezésére bocsátotta a Patkányút alapjául szolgáló családi dokumentumokat, mindenekelőtt Charlotte naplófeljegyzéseit és Otto gyakori távolléte miatt a szülők sűrű levelezését.
A szerző e tengernyi kézírásos anyag feldolgozásával és a fél világot körbejárva (szem)tanúkkal, helyszínek feltérképezésével ered Wächter nyomába. Könyvéből kiderül, hogy a katonacsaládból származó fiú osztrák, ambiciózus bécsi joghallgatóként sovén, antiszemita nézeteket vallott, huszonkét évesen belépett az osztrák nemzetiszocialista pártba. Már jogvégzettként, 1934-ben részt vett az Engelbert Dollfuss kancellár vezette kormány elleni sikertelen náci puccsban, melynek során Dollfusst meggyilkolták. A merénylők, köztük Wächter, Berlinben találtak menedéket, ahol ő nemcsak német ügyvédi képesítést szerzett, hanem gyorsan lépdelt felfelé az SS ranglétráján, olyannyira, hogy bekerült a Reich rendőrségi apparátusának felső vezetésébe. Négy évvel később Anschluss néven elhíresülve Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát, így az osztrák nácik is korlátlan hatalomhoz jutottak, Wächter pedig kormánytag lett. Amikor 1938. március 13-án az eksztázisban éljenző tömeg sorfala között Hitler bevonult a bécsi Heldenplatz térre, Charlotte „élete legszebb pillanataként” jegyezte fel a Führer közelében eltöltött időt.
A Wächter házaspár élvezte a náci elit kiváltságaival járó fényűző életet, még a Hitler által leigázott Lengyelországban is, ahol Charlotte – naplóbejegyzése szerint – önfeledt sakkpartikat játszott férje főnökével, Hans Frankkal, a megszállt lengyel területek főkormányzójával. Azzal a Frankkal, akit a nürnbergi háborús főbűnösök elleni perben halálra ítéltek és felakasztottak a lengyel földön elkövetett tömeges atrocitásokért és a térség német haláltábor-hálózatában iparszerűen elgázosított milliónyi áldozatért. Wäcther úgymond csak a galíciai körzet polgári közigazgatásáért felelt, de ő is a terrorgépezet fogaskereke volt. Amikor az úgynevezett „zsidókérdés végleges megoldása” szerint Lembergben is indult a zsidók elleni megsemmisítő akció, az egyik hétvégén, a legbrutálisabb gyilkosságok idején, Wächter fogta magát és elment csónakázni. Egyszer Sandset is megkérdezték,
miképpen lehetséges, hogy tanult, nagy műveltségű, kultúrarajongó, családszerető emberek parancsra gyilkolnak, mészárolnak, majd miután hazatérnek, megölelik gyermekeiket, és a kiadós vacsorát követően kedvenc lemezeik dallamfutamaira pihenik ki fáradalmaikat.
A kérdésre ő sem tudott igazán válaszolni. Mélylélektani fejtegetés bizonyára lehetséges, mentség azonban aligha.
Amikor azonban a hitleri világ összeroppant, Wächter ismét menekülőre fogta – nem utolsósorban Charlotte hathatós segítségével, aki egy életen át szerelmesen istenítette férjét, jóllehet tudott imádott urának szeretőiről is. A menekülő Otto üldözői elöl felszökött az osztrák Alpok magas nyúlványaiba, majd hágókon leereszkedve, nem kevés viszontagság után Rómába ért, abban a reményben, hogy hamis papírokkal elrejtőzhet, és új személyazonossággal, új életet kezdhet Peron Argentínájában. A szökési terv azonban nem jött össze, Wächtert feltehetően megmérgezték, de az homályban maradt, hogy ki és miért.
Előbb azonban jött még egy drámai csavar a nagypolitikával összefüggésben. Wächter éppen akkor tartózkodott Rómában, amikor a kilencszáznegyvenes évek végén leereszkedett a vasfüggöny, a kibontakozó hidegháború közepette már alábbhagyott a náci bűnösök iránti hajsza: az egykori antifasiszta szövetségesek, az amerikaiak és a szovjetek között már arra ment ki a játék,hogy ki tudja saját szolgálatába állítani a náci gonosztevőket. Philippe Sands nyomozásából kiderül, hogy a Wächtert is segítő szimpatizánsok, köztük a nácibarát vatikáni atyafiak jelentettek az amerikai titkosszolgálatnak is. Magyarán az amerikaiak már római feltűnésének pillanatától tudtak Wächterről.
Ám a Patkányút talán legfontosabb üzenete, hogy a fiúk nem felelősek apáik tetteiért – ugyanakkor az korántsem mindegy, miként foglalnak állást.
„Horst magába zárta szülei traumáit, majd eldobta a kulcsot” – fogalmazott Sands a könyvét bemutató pesti sajtótájékoztatóján. Az osztrákok – nem úgy mint a németek – sokáig nem tudtak szembenézni sötét múltjukkal, így aligha véletlen, hogy Horst famíliájából csak lánya, Magdalena volt hajlandó szóba állni a szerzővel és megnézni apai felmenőjének egy tömegkivégzésen látható fotóját. Az iszlám hitre áttért, kitagadott unoka ezután kiposztolta: „Nagyapám tömeggyilkos volt”.
Vizet a Dunába
Philippe Sands nemcsak ünnepelt író, hanem tekintélyes jogtudós, aki a hágai Nemzetközi Bíróságon, a Szlovákiával szemben huszonöt évvel ezelőtt indult bős–nagymarosi vízlépcső perben is szerepet vállalt a magyar jogászcsapat tagjaként. Az évforduló alkalmával nemrég jogtudományi konferenciát rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, amelyen Sands professzor előadásában a vízlépcső-pereskedés nemzetközi jogban nyomot hagyó kérdéseit elemezte. Ennek során bizonyára ő is csalódottan állapíthatta meg, hogy a két országnak azóta sem sikerült dűlőre jutnia a vitás kérdésekben.
Márpedig megállapodásra nagy szükség lenne, már csak azért is, mivel a dunai vízenergia lehetséges kihasználásának históriája hovatovább százados időkre nyúlik vissza. E tervek alapján a magyar és az akkor még csehszlovák kormány 1977-ben írt alá államközi szerződést a vízlépcsőrendszer közös építéséről és üzemeltetéséről, azzal a fő céllal, hogy a Dunán, Bősnél (Gabcikovo) és Nagymarosnál erőművet építenek, növelik a hajózóút mélységét, fejlesztik az árvízvédelmet. A nagyra törő program azonban csúnyán félrement. 1989-ben a beruházást ellenző mozgalmak mindinkább politikai színezetet öltő nyomására a magyar kormány visszakozott, majd végleg felhagyott a nagymarosi duzzasztó és erőmű projektjével. A függetlenségüket frissen elnyerő szomszédos szlovákok viszont 1992-ben megépítették a magukét, de úgy, hogy saját területükön elterelték a Dunát, ami a magyar oldalon tetemesen csökkentette a folyó vízhozamát. Az egyoldalú elterelésre válaszként az Antall-kormány jogorvoslatot keresett a hágai Nemzetközi Bíróságnál, ám az öt évvel később, 1997-ben meghozott verdikt mindkét felet elmarasztalta, s arra kötelezte a pereskedőket, maguk rendezzék a vitás kérdéseket. Egyezség azonban mindeddig nem született, így a hágai bíróság által vizsgált 151 eset közül a bős–nagymarosi a leghosszabb ideig rendezetlenül maradt ügy.
A folyóelterelés különösen súlyosan érintette az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna határolta Szigetközt, a kisebb vízhozam okozta kiszáradás, feliszapolódás és talajvíz-csökkenés drámaian felborította a mellékágak szabdalta tájegység ökológiai és hidrológiai egyensúlyát – mondja Nyerges Csaba, a térség vízügyeiben járatos szakújságíró, a pozsonyi Új Szó napilap főszerkesztője. Mint ahogy a kollégájával, Cséfalvay Attilával 2014-ben írott Eltaszított fele királyság című könyvükben részletesen bemutatják, a Szigetközben, az Öreg-Duna meder és a Duna változatos ágrendszere közötti élő kapcsolat a folyó elterelését követően, 1992-ben végképp megszakadt. A káros folyamatok azonban már jóval korábban kezdődtek, mivel a Duna Magyarország feletti szakaszán sorra épültek a vízlépcsők. Ezek visszafogták a hordalékot, így a folyó egyre mélyebbre ásta magát a főmederben, miközben a mellékágrendszer folyamatosan töltődött. A helyzet igazán a Duna elterelése után vált katasztrofálissá, hiszen jóval kevesebb víz érkezett hozzánk. Mára a hosszú éveken át halogatott vízügyi beavatkozásokkal, mindenekelőtt a Dunakilitinél felépített műtárgyakkal sikerült megállítani a pusztulást: az odalátogatók, éppúgy, mint régen, újból gyönyörködhetnek a Szigetköz egyedülálló természeti szépségeiben. Ehhez hasonlóan a tavaly Gönyűnél átadott úgynevezett torkolati zsiliprendszer eredményeként Győr térségében is sikerült megemelni a Mosoni-Duna vízszintjét. Ott, ahol még néhány éve jószerivel lábon át lehetett gázolni, most oly magas a vízállás, hogy nagyobb hajók is közlekedhetnek, így Győrben további lendületet kaphat a sokszínű vízparti (sport)élet.
„Mindez azonban csak részmegoldás, még hátravan az Öreg-Duna rehabilitációja, de legfőképpen a vízhozam megosztása a szlovákokkal” – hangsúlyozza Nyerges Csaba, aki az egyik szószólója volt annak a még 2012-ben, Vizet a Dunába címmel indított, alulról jövő kezdeményezésnek, amely sürgette a térség vízhelyzetének helyreállítását. Mint mondja, a Duna szlovák-magyar szakasza sokfelé szaladó mellékágaival a határ túloldalán, a Csalóközben és itthon, a Szigetközben egységes ökoszisztémát alkot. Véleménye rímel a hágai bíróság döntésére: nincs más út, minthogy vissza kell térni a tárgyalóasztalhoz és annyi eltékozolt évtized után jószomszédi alapon megállapodni a közös folyó közös használatáról.