Amikor a fizika professzora befejezte az előadását és a laikus közönség felé fordult, várva azok kérdéseit, a mögöttem ülő tízéves forma fiúcska olyasmi iránt érdeklődött, amit a tájékozatlan hallgatóság – engem is beleértve – nem is értett. Bezzeg a szakember viszont igen, és az ifjú teljes megelégedésére kapott a kérdésére kimerítő választ.
A téma egyébként az igen sokakat érdeklő időutazás lehetősége volt. A szakember egy órán át magyarázta, hogy a tudomány mai állása szerint ez miért teljesen lehetetlen.
Beszéde közben eszembe jutottak a csillagok, amelyek talán már évmilliárdokkal ezelőtt kihunyhattak, de fényük csupán most ért el hozzánk, tehát ez is egyfajta időutazás, másként fogalmazva, szerelmeinknek egy-egy romantikus éjszakán már réges-régen elporladt égitesteket hoznánk le a Földre, ha tehetnénk. És eszembe jutott az ember időutazása a Földön, az az előttünk álló akár száz esztendő, ami alatt szinte minden megváltozik körülöttünk, beleértve önmagunkat is.
Mivel a Duna-parton élek egy hatalmas park közepén, jó idő esetén a kerti lócán írok. A mellettem álló padon minden reggel igen idős házaspár foglal helyet. Kézen fogva érkeznek, nem beszélgetnek, némán ülnek egymás mellett. Legfeljebb annyit szól a férfi, hogy „na, sétáljunk egy kicsit”, majd kézen fogva, egymást segítve felállnak, elballagnak. Ültükben pedig csöndben merengenek a messzi múltba. Sohasem néznek körbe, nem látják a sétáló kutyusokat, a labdázó gyerkőcöket, a sörösdobozokat gyűjtögető hajléktalanokat. Csak előre néznek meredten és mélységesen szomorúan. Időutaznak. A férfi kilencven felett járhat, a felesége sem sokkal fiatalabb. Ki tudja, akár hetven éve is lehetnek házasok. Jól választottak, szoktam gondolni.
Később attól a szomszédomtól tudtam meg valami fontosat a bácsiról, akit, mint kiderült, Imrének hívnak, és akit szinte soha senkivel nem láttam bizalmasan diskurálni a parkban. Mégis ez a szomszédom mesélte el az Imre bácsi életét meghatározó „apró” részletet.
Imre bácsi pék volt. Felnőtt, családos ember, gyakorlott pék, amikor 1956 októberében kitört a forradalom, amit a fővárosban élelmiszerhiány követett. Ekkor a munkatársaival elhatározta, hogy azzal járulnak hozzá a felkeléshez, amivel tudnak: kenyeret sütnek, mégpedig ingyen.
Mivel a pékség raktára tele volt liszttel és egyéb kellékekkel, éjt nappallá téve sütötték a kenyeret és osztogatták a rászorulóknak. Volt, aki fizetett, mások ingyen vitték.
A forradalom leverését követően Imre bácsit letartóztatták a szocialista állam javainak eltulajdonítása és jogtalan felhasználása címén. Tizenhárom évet kapott. Pár évvel később amnesztiával szabadult. És bár nem volt magas beosztása, vagy akár különleges szakmája, pékként sem engedélyezték, hogy elhelyezkedjen, annak dacára, hogy még a börtönben is a szakmájában dolgozott. Vidékre száműzték, napszámos lett és csak évekkel később tudott visszatérni Pestre a hőn szeretett hivatásához.
De nem bánta meg, hogy a nehéz időkben az éhes embereknek meleg kenyeret adott. Más szóval életet.