Fordulat a magyar kormánypropagandában: Orbán Viktor Berlinben közölte, hogy „nem érdekli Vlagyimir Putyin” (talán azért, mert becsapta a kedvezményes gázár ügyében) és „megértjük az ukránokat, mert Bucsa (a polgári lakosság lemészárlása ukrán területeken) 1956-ra emlékeztet". Az alábbiakban azt szeretném bizonyítani, miért hamis Orbán analógiája és miért a lengyeleknek van igazuk, akiknek fejében feltámad Katyń, ha Bucsáról vagy az izjumi tömegsírról hallanak.
1.Jogilag. A kommunista Magyarországot 1956 októberében a szovjet tömb iránti szolidaritásra kötelezte az alig egy év fennálló Varsói Szerződés. Ennek értelmében szovjet katonai egységek állomásoztak az országban, ezeket mozgósították 1956 október huszonharmadikán éjjel, amikor Gerő Ernő úgy látta, a magyar államvédelem egyedül már nem képes „a rend fenntartására”. Az első szovjet egységeknek még nem volt tűzparancsuk, csak akkor lőhettek, ha lőttek rájuk. Tulajdonképpen meg voltak ezek a katonák rettenve a felkelők, vagyis a polgári lakosság egy részének ellenállásától, voltak közöttük, akik rokonszenveztek a kormányzat által „ellenforradalmárnak” nevezett magyarokkal. Egy héten belül a szovjet vezetésnek újabb egységeket kellett irányítaniuk magyar területre, hogy végre tudják hajtani a második, november negyediki támadást. De ezeknek a Magyarországra vezényelt katonáknak sem mondták meg az igazat, volt aki a Szuezi-csatornát kereste a Dunánál, másoknak meg azt a szöveget adták be, hogy „fasiszta” felkelést kell leverniük. Az utóbbi téren Putyinék nem tanultak 56-ból, most is próbálták bevetni a „nácitlanítás” jelszavát, de hamarosan kiderült, hogy az ellenállók soraiban sokkal több ukrán hazafi van, mint az azovi különleges ezred tisztjei.
2. Katonailag és erkölcsileg. Ukrajna esetében az orosz hadvezetés abból a hamis feltételezésből indult ki, hogy a lakosság tárt karokkal várja őket, mint „felszabadítókat”. Az ukrán kormány korábban elkövetett egy hibát, amikor az oroszul beszélőket megpróbálta rávenni,hogy a hivatalokban csak az ukrán nyelvet használják. De a megszálló orosz katonák viselkedése gyorsan érvénytelenítette a fontosnak vélt „nyelvi” kártyát.
Egy másik nagy különbség 1956 és 2022 között: míg nálunk a forradalmi napokban a szovjetek nem annyira a nyugati ügynökök felforgató tevékenysége, mint a magyar függetlenség minden formája ellen harcoltak és tárgyalhattak az ún. „nemzeti kommunista” Nagy Imrével és Maléterrel, addig Ukrajnában Putyin sem bábkormányt, sem komoly kompromisszumra hajlandó oroszbarát kormányt nem talált. Mivel ez a terv kútba esett, a B.terv lépett életbe Mariupol teljes lerombolásával, a lakosság többségének Oroszországba deportálásával, és négy ukrán tartomány önkényes bekebelezésével. Putyin egyrészt abból indul ki, hogy „az ukrán nemzet nem létezik”, tehát minél több ukránt kell „visszaoroszosítani”, másrészt, mivel a Nyugatot sokáig lehet gázzal és olajjal zsarolni, nem kell tárgyalnia kompromisszumos megoldásról.
Magyarországgal kapcsolatban ilyen sem Nyikita Hruscsovnak, sem az 56-os szovjet politbürónak nem jutott eszébe: ők a „proletár internacionalizmus” jegyében segítettek a magyar elvtársaknak, azzal a feltétellel, hogy ha a rend helyreáll, majd kivonulnak az országból (Romániából 1958-ban ki is vonultak). Erre persze 34 évig nem került sor, Kádár János a népnek tett minden engedmény ellenére nem érezte biztonságban magát, meg az egyre eladósodó „gulyáskommunizmust”. Ami a deportálásokat illeti, igaz, hogy ezek 1956 novemberében elkezdődtek, de Kádárék tiltakozása miatt (ha valami, ez nem tesz minket népszerűvé!) már 56 karácsonya előtt abbamaradtak és a legtöbb deportált hazatérhetett.
Ami külön félelmetes a mai nagyorosz nacionalizmusban, az szerintem annak félig teokratikus jellege: Kirill moszkvai pátriárka felhívja a híveket, hogy imádkozzanak az egyre különlegesebb hadműveletek (talán még nukleáris fegyvert is alkalmazó orosz hadsereg) sikeréért. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni azzal a hírrel, hogy Jevgenyij Prigozsin újabban börtönökben és munkatáborokban toboroz önkéntes zsoldosokat, akiknek a büntetését, ha felcsapnak katonának és életben maradnak, elengedik? Újabb emberöléssel „vezekelhetnek” a büntetett előéletűek? Akiknek kiképzésére alig marad idő, tehát kimerítik az ”ágyútöltelék” fogalmát? Meg kellene kérdezni Kirillt, szerinte Szent Péter fogja várni őket a mennyben?
3. Tömegsírok. Az elfoglalt és visszaszerzett területeken az ukrán hatóságok tömegsírokat találtak, megkínzott és kivégzett ukránok tetemeit. Ezeket nemzetközi bizottság kezdte ellenőrizni- gondolom, ha egyszer Mariupol és környéke is visszakerül Ukrajnához, újabb tömegsírok feltárása várható. 1956-ban legjobb tudomásom szerint ilyenre nem volt példa, még az október 25-i Parlament előtti mészárlást sem lehet teljesen az oroszok számlájára írni- sőt, tudok olyanokról, akik egy magyarokkal fraternizáló szovjet tank alá bújva élték túl a borzalmas sortüzet. A szovjetek akkor nem akarták elpusztítani a magyarságot, csak mentették a menthetőt; inkább megnyerni igyekeztek (igaz, sajátos eszközökkel) a tömegeket a páncélautókon Budapestre szállított Kádár-csoport számára. Kádár János persze nem beszélt oroszul, Hruscsovéknak eleinte annyi bizalmuk sem volt benne, mint a békés úton uralomra került lengyel Gomułkában. Aztán pár száz felkelő, vagy fegyvertelen részvevő kivégzésével „bizonyított”.
Teljesen történelmietlen tehát Putyin csapatainak ukrajnai vérengzését összehasonlítani a magyar 56-tal. Mint ahogy ezt ugyanitt már áprilisban megírtam, sokkal nagyobb a hasonlóság a Katyńban és másutt titokban kivégzett, tarkón lőtt lengyel tisztek és altisztek esetével. Szeretném, ha olvasóim felfognák, a lengyel társadalomnak a mai napig az 1939-es szovjet-náci paktum és Lengyelország újrafelosztása a saját Trianonja. Katyń és a németek lengyelországi féktelen népirtása ebből következett. Amikor a lengyel-magyar viszony jelenlegi hűvösödését mérlegeljük, erre kell gondolnunk.
