Megint forgott egy film. Egy újabb kurzusalkotás. Pontosan olyan, amilyet ez a hatalom elvár a „művészektől” és amelyre nem sajnálja a pénzt. Persze tudjuk: Orbán megígérte, hogy a kultúrát is átalakítják, és ha ő át akar valamit alakítani, ahhoz meg is találja a megfelelő embereket. (A pénz sosem volt probléma.)
Vannak ugyan nálam optimistább emberek, számomra és a szememben igazi alkotók, ők azt mondják: a kultúrát nem lehet begyötörni a kormányzati akaratok, óhajok alá.
Egyszer Parti Nagy Lajos mondta nekem: ebbe bele fog törni a bicskája a miniszterelnöknek meg a hozzá csatolható társaságnak.
Jó pár év eltelt e mondat óta, és úgy látszik: a rezsim kellő türelemmel és kitartással megy előre az Orbán által felrajzolt úton; messze nem az élni és élni hagyni vagy a virágozzék száz virág szemléletet éltetve.
Nem, egyáltalán ne virágozzék száz virág, ahogy az újkori kultúrpápa, Demeter Szilárd is mondja: felesleges ennyi színház és ennyi író, költő; még szerencse, hogy csak unja őket, meg pénzt nem akar nekik adni, járhatnának rosszabbul is. Ismerünk, még emlékszünk olyan rendszereket, rendszerekre, amelyek sokkal radikálisabban bántak a művészvilággal, már azokkal, akik nem voltak hajlandóak beállni a sorba. Szerencsére még nem tartunk itt, bombákat csak a hirdetésekben dobál ránk a hatalom, látszólag még nem végzi ki a neki nem tetsző kultúrát. Illetve: ki nem végzi, csak igyekszik megerőszakolni az elfogadókat. Igazi metoo, amit látunk, tapasztalunk, simán felér egy zaklatással; itt a nézőt, olvasót igyekszik leigázni a hatalom. Most már sorozatban készülnek az olyan produktumok – majdnem azt írtam: művek –, amelyek nem pusztán a történelmet, a közös történelmünket és történeteinket írják át, hamisítják meg, de a közelmúlt szereplőit is meggyalázzák. Ezt tette például Kálomista Gábor az Elqrtuk című filmjével, és ezt teszi ez a Blokád címet viselő is. Valójában nem a közönségnek szólnak ezek a filmek, pontosabban annyiban igen, hogy a rezsim által elvárt hazugságokat akarják ráborítani. Hogy 2006. október 23-a úgy történt, ahogy ők interpretálják, csupa aljas akkori politikai vezetővel, és 1990 októbere is, a taxisblokád, egy liberális ármány volt. Így akarja ezt látni és láttatni a mai kultúrpolitikának nevezett valami, valóban megtalálja hozzá a maguk fércmestereit is. Pontosan úgy, ahogy a kormányzati kommunikációból nincs kibeszélés, nincs, nem engedett az elhajlás e téren sem. Erre jut pénz, erre jut, mesterségesen kiszállított, közönség, és ezeknek jutnak kitüntetések is.
Szeretném hinni, hogy Parti Nagy Lajosnak igaza van, a kulturális metoo valóban nem érhet célba, bár mintha azt látnánk, folyamatosan átszakítja a célszalagot. És szeretném azt is hinni, hogy az igazi művészeket, az igazi műveket nem lehet végleg kiirtani; soha egyetlen korban, a legvéresebb időszakban sem sikerült senkinek, mondják. Most sem fog. Készüljön akárhány kurzusfilm, színdarab, könyv, vezényeljenek oda nézőket, olvasókat, az igazi kultúra élni fog. Ez pedig majd szépen lehullik a semmibe.
Jó, rendben, de mikor már?