Az infláció foglyai

Az MNB Monetáris Tanácsa, amelynek törvényi kötelessége, hogy a pénzügyi és az árstabilitás felett őrködjön, Matolcsy György vezérletével hosszú-hosszú hónapokig azon mesterkedett, hogy újabb és újabb trükkökkel elleplezze, hogy az infláció növekedési ütemének lelassítására tett erőtlen próbálkozásai elbuktak. A kamatdöntő üléseiket követő magyarázkodások bővelkedtek unortodox megoldásokban.

Egy hónapja - felettébb váratlan módon - bejelentették, hogy az alapkamat-emelési ciklusukat a13 százalékos csúcson lezárták,

Sarokba szorított jegybankárok ezt látván két hét múltán életet leheltek az egyik kamatfajtájukba, s azt emelték fel 18 százalékra. El kell ismerni ez a lépés elűzte a forintot könnyű prédának tekintő, számunkra kellemetlen szereplőket a porondról, s nemzeti devizánk, feltehetően átmenetileg, az erősödés jeleit kezdte mutatni. (Az egy év alatt elszenvedett közel 14 százalékos értékvesztés, amiből még az elmúlt 30 napra is maradt 2-2,5 százalék, különösebb büszkeségre nem ad okot.) A brutális mértékű inflációról viszont elfeledkeztek.

A legfrissebb, az előző határozatait mindenben helybenhagyó, jegybanki döntés döntés ugyanakkor elgondolkodtató módon, afelett örömködik, hogy végre csökkent a lakossági fogyasztás, s a reálbérek növekedése lefékeződött. A családok jövedelmük és megtakarításaik egyre nagyobb hányadát hagyják a boltokban, fordítják számláik kiegyenlítésére. Az MNB ugyanakkor megadóan tudomásul veszi, hogy a közeljövőben is „a változékony élelmiszerárak emelhetik tovább az inflációt”.

Két hete még élt az a hiú remény, hogy a jegybank és a pénzügyi kormányzat (Varga Mihály és Nagy Márton miniszter) kutya-macska barátsága együttműködéssé szelídül, hiszen a jegybank saját devizatartalékából segíti az energiaimportőrök számláinak kiegyenlítését.

Az egymásra találás azonban ezzel ki is fújt. Ismét mindenki a saját útját járja.