- Rabságból szabadulva

Háromszög alakú térben ülünk le a Mu Színház színpadán. Három feketébe öltözött lány fekszik a háromszög csúcsaiban. Aztán felcsendül az elektro-minimál, egyre hevesebb lélegzetvételre buzdító zene és szépen fokozatosan kitör a düh az Imre Zoltán Programban részt vett előadásban.

A szép fokozatosság és a düh kirobbanása együtt ellentmondásosnak hangzik. Azonban Rab Szasza Rage (Düh) című koreográfiája ezt az emberi érzelmet, annak testi és mozdulatszekvenciákon keresztüli lelki vonatkozásait mutatja meg. A fiatal táncosok - Csasznyi Blanka, Oberfrank Réka és Koncz Judit – először egymástól távol, saját fénybuborékjukban dolgozzák fel a bennük felgyülemlő haragot. Megfeszített pózok, monoton mozdulatsorok ismétlése, eltorzult arcok jellemzik őket. Az elmagányosodástól kezdve a karantén időszakon át a tabukig sokféle asszociáció fut át a fejen e kép láttán.

Már az intenzív táncrészletek és a rave partyba is beillő, Dézsi Sándor adta hangkulissza közötti feszültség is dühszerű érzést kelthet a nézőben. Mintha a táncosok a rossz érzések feldolgozása mellett a testi eksztatikussággal a közönséget is szeretné felhergelni, legyen transzállapot színpadon és nézőtéren egyaránt!

A külön történő minikoreográfiák olykor egymásba érnek, máskor egy-kettő arányban oszlanak meg a színpadon. Érezhető, hogy mindhárom lány saját emlékből és testtapasztalatból dolgozik. Mozdulataikból pedig valamennyire kirajzolódik természetük is: a lobbanékony és őrjöngő, a visszafogottságból robbanó és a magában elrendező. Bár a zenei ritmusváltások néha következetlenek, a dühkitörés folyamatát szép ívben viszi végig az előadás. A végén a három lány remegve, izzadtan, végtagjuk megfeszítésével szökdel hangosan lihegve, mígnem lemegy róluk a fény. De a lihegésüket hosszan halljuk még. A kitörés utáni megkönnyebbülés lélegzetvételeit.

Az est második felében Rab Szasza előjön a backstage-ből és táncosként lép a közönség elé. Beszélek róla című önálló estje nemcsak témájában rímel a Rage-re. A szexuális abúzussal, az önváddal és az elengedéssel foglalkozó előadás szintén operál a fénnyel (Lukács Gergő), emellett sűrűn és pontosan dolgoz fel egy a düh érzéséhez hasonlóan komplex lelki folyamatot. Rab kezdetben könnyed, már-már kislányos forgásait, lágy mozdulatait Mekis Flóra tiszta, acapella dúdolása kíséri. Az idilli, ártatlan kép a közben felvételről elhangzó szövegrészeket ellensúlyozza. Eltérő csengésű, női hangokon hangzanak el egy lány abúzustörténetének emlékei, aki felnőttként próbál ezzel a súlyos csomaggal élni. A fül érzékelte és a szem látta kép közötti feszültséget oldja a koreográfia következő része. A vízcsobogást imitáló hangkulisszában Rab szaggatott mozdulatsorokon, látszólag alig koordinált szekvenciákon át jut el a földre, a zöld fénybe. A méreg vagy a remény színébe. A víz pedig egyszerre a táncosra zúduló múlt, a rádöbbenés és feloldozás hűs vize és a magzatvíz is. A felmerülő asszociációkat Rab mozgása alátámasztja. A végén ülve, körbe-körbe ringatja magát, miközben saját maga mondja el mondatfoszlányokban: feldolgozta a (valószínűleg) vele történeteket. A zöld fény lemegy.

Minden megfeszült test vágyik az elernyedésre, a bántás után a simogatásra, a görcsösség után a jól eső megpihenésre. Ezt az élményt adta át elementárisan koreográfiájában és saját produkciójában Rab Szasza és alkotótársai.