Mindössze ebből az egy mondatból áll a család által megfogalmazott gyászhír. Ami emögött van, s talán nem vagyok indiszkrét, ha leírom: Imrét egy közelmúltban diagnosztizált betegség tragikus hirtelenséggel elragadta.
Szeptemberben első napjaiban hívott fel, ekkor beszéltünk utoljára, elnézést kért, mondván, kórházi kezelésre szorul, így ne számítsak az októberi, s esetleg a novemberi Szép Szóban az írására. Minden hónap első szombatján az ő cikkével indult ugyanis a Népszava hétvégi melléklete, írásai a 2000-es évek közepétől jelentek meg lapunkban, havi rendszerességgel pedig 2016 óta publikált a Szép Szóban. Akkor is megtisztelt minket, amikor a lap nagyon nehéz helyzetben volt, honoráriumot viszont sohasem fogadott el.
Ez a szerénység, visszafogottság jellemezte írásai hangnemét is, pedig igen lesújtó véleménye volt a jelenlegi hazai és európai közállapotokról, amit nem is rejtegetett. A (nemzetközi) jogi és politikatudományi kérdésekben rendkívül tájékozott, naprakész volt, ám az átlagolvasók számára is érthetően fogalmazott; talán nem véletlenül, hiszen közéleti szerepvállalásai mellett – nem csak minisztereként, közigazgatási hivatalvezetőként is dolgozott – évtizedekig tanított az ELTE-n, a Károli Egyetemen és több más felsőoktatási intézményben. Elkötelezett baloldaliként tagja lett annak a munkacsoportnak, amely a közös ellenzék megbízásából „leváltani” készült az egypárti Alaptörvényt, bár némi pesszimizmussal figyelte a hazai közéletet. Nem úgy az európai ügyeket, amelyek az utolsó évei írásainak állandó témáját adták. Meggyőződéses européerként érzékenyen érintette a populizmus és a szélsőségek térnyerése, úgy vélte, Magyarországnak csak egy prosperáló Európai Unióban lehet jövője.
Bár a két őszi Szép Szó-anyagát lemondta, a decemberi cikkét már tervezgette. Ám ez az írás most már sosem készül el.
