A béke – háború. Ez a paradoxon, sőt abszurdum az egyik fő jelszó abban a társadalomban, amelyet George Orwell ábrázol 1984 című ellen-utópisztikus regényében. Joszif Sztálin, akiről műve háttér-főszereplőjét, a Nagy Testvért mintázta, az angol íróval egyidőben, sőt valamicskével talán még előbb is dobta be a köztudatba lényegében ugyanezt a gondolatot, tudniillik azt, hogy a békéért harcolni kell. 1948-ban a lengyelországi Wrocławban született szovjet kezdeményezésre az a világmozgalom, amely a béke megvédése ürügyén volt hivatva mozgósítani a tömegeket a Szovjetuniónak és politikájának támogatására. A következő évben alakult Béke Világtanács a Nobel-díjas francia kommunista tudóst, Frédéric Joliot-Curie-t választotta elnökévé.
A békeharc után jelentek meg az olyan fogalmak, mint a békeharcos, a béketanács, a békebizottság, a békepap és nem utolsó sorban a béketábor.
A világnak az addigra már létrejött vasfüggönyön inneni felét, a szovjet blokkot nevezték előszeretettel béketábornak. Itt – a békepapokat magába nem foglaló klerikális reakciót leszámítva – magától értetődően csecsemőtől az aggastyánig mindenki keményen harcolt a békéért. Ennek a fogalomnak az elterjedtségét, a tömegekbe való behatolását talán mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Magyar Néphadsereg politikai vagy egyéb műveltséggel kevéssé vádolható őrmesterei emígy riogatták a fegyelmet megsértő honvédet: „Én magát úgy seggbe találom rúgni, kiskatona, hogy kirepül a 800 milliós béketáborból!” (Merthogy akkor még a Kínai Népköztársaság is tagja volt a szovjet blokknak, igaz – innen a csupán 800 millió –, a mainál jóval kisebb számú lakossággal.)
Sőt volt a világnak békefrontja is. Rákosi Mátyás büszkén hirdette, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”. Talán ezt félreértve, talán ezt űberolni szándékozva, az újlipótvárosi Katona József utca páratlan oldalának egyik házára – magam láttam a két szememmel – ezt írták ki: „Ez a ház nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”. Ami szerintem nyilván csak akkor lett volna jogos, ha az utca szemben lévő oldaláról az imperialisták már ágyúval lövik a béketábort, de lám, ez a ház makacsul ellenáll az ostromnak.
A népeket maga Joszif Sztálin lelkesítette a békeharca. Egy akkori dal arra buzdított, hogy „Egy sorba hát mind, ki békét kíván / Fellelkesülve Sztálin szózatán…” Ez a szöveg egyébként Lányi Viktor jeles zenekritikustól, műfordítótól származik, akit korábban, mint a Faust, a Don Carlos, a Traviata és a Lohengrin szövegkönyvének míves fordítóját ismert az igényes magyar közönség. (Meg kell mondanom – ezt személyes ismeretségünk alapján állíthatom – hogy a fenti sorokat Lányi nem karrierizmusból, a megfelelési vágytól vezérelve, hanem őszinte buzgalomból vetette papírra.) De dalszövegében azt is kifejtette, hogy mire válaszul és hogyan kell küzdeni a békéért:
"Új tűzkohót szít a tőkés Nyugat.
Új háborúra uszít, bujtogat.
Országról országra ellenáll a nép,
Dolgozva harcol a békéért."
És itt eljutunk a lényeghez. A civil ember, az átlagpolgár (pardon: dolgozó) nem puskával a kezében harcol a békéért, hanem dolgozva. Minél jobban dolgozik, annál inkább szűkölnek gyengeségüktől és nem mernek háborút kirobbantani az imperialisták. Kivált, ha a béke hívei nemcsak munkával, hanem az értékes fémhulladékot gyűjtve is erősítik a béketábort. A kor hivatalos jelszava volt, hogy „Gyűjtsd a vasat és a fémet! / Ezzel is a békét véded.” De a békét támogatta az is, aki a Ratkó-korszak szellemében, a népszaporulatot támogatandó, buzgón csinálta a gyerekeket. Az erre buzdító – igaz, már nem hivatalos, de a rosszmájúak által terjesztett – jelszó így szólt: „B…d az asszonyt, ahol éred! / Ezzel is a békét véded.” (Lásd: „Egy a jelszónk, a béke”.)
Ilyen vagy olyan módon harcolt a békéért jóformán mindenki, aki számított. Az Országos Béketanács elnöke például a ’60-as években Szakasits Árpád, a munkáspártok 1948-as egyesülése előtti Szociáldemokrata Párt főtitkára, majd köztársasági elnök volt, akit ezzel a békesallanggal véltek kárpótolni azért, hogy 1950 után hat évet húzott le Rákosiék börtönében. A Béketanácsnak azonban, igaz később, tagja volt a politikától némileg távolabb álló Sztevanovity Zorán is. De korábban is jellemzően nem párttag, inkább egyenesen apolitikus művészek alkották az Országos Béketanács tagságának zömét. Az 1961-ben tartott moszkvai békekongresszusra kiutazó magyar küldöttség tagja volt a hivatásos mozgalmárokon kívül többek között Boldizsár Iván, a hangsúlyosan mindig csak „társutas” író, újságíró, Bulla Elma színművész, Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész, Nádasdy Kálmán, a Magyar Állami Operaház igazgatója, Pátzay Pál szobrászművész, Tamási Áron író. Egyszóval: a magyar kulturális élet színe-java. Hát persze. A béke ellen miért lett volna kifogásuk?
És mert a klerikális reakció ellen nemcsak a katolikus és az evangélikus egyház vezetőinek, Mindszenty Józsefnek és Ordass Lajosnak a bebörtönzésével lehetett harcolni, a hatalom életre hívta az egyházi békeharcot, vagyis az állammal kollaboráló papok mozgalmát. Ők voltak a békepapok, akik vasárnaponként az imperializmust megbélyegezve, de legalábbis nem a népi demokrácia ellen prédikáltak. Az Országos Béketanácsnak volt egy külön katolikus bizottsága is. Az utóbbit Beresztóczy Miklós elnökölte, aki eredetileg maga is ült, de aztán a börtönben elvállalta a békepapságot – ennek fejében helyezték szabadlábra. Később országgyűlési képviselő, sőt az Országgyűlés alelnöke is volt. Nem tudom, hogy a hívek mennyire követték, de mindenesetre a Szentszék kiközösítette. Így aztán már nem írhatták a neve után, hogy „kanonok”, kénytelen volt beérni a némileg szokatlan „templomigazgató” címmel.
A protestánsokat könnyebb volt bedarálni. Péter János, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke állítólag titkos kommunista párttag volt, akinek a pártigazolványa Rákosi Mátyás páncélszekrényében lapult. Az evangélikus egyház feje, Dezséry László ugyancsak lelkesen harcolt a békéért. 1956 októberében egyházuk mindkettejüknek laput kötött a talpára. 1957-ben Pétert a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnökévé, néhány év múltán pedig külügyminiszterré nevezték ki. Jóval később egy ízben találkozott Margaret Thatcher brit kormányfővel, akivel természetesen angolul értett szót, hiszen teológiai tanulmányait annak idején Glasgow-ban végezte. Az eszmecsere végén – ezt egy fültanútól hallottam – további békés ciklusokat kívánt a bizonyára némileg meglepődött Vasladynek. Dezséry a Magyar Rádióban folytatta karrierjét: a Kossuth Rádió hullámhosszán osztotta az észt vasárnap délelőttönként, amíg csak ott is ki nem telt a becsülete. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e visszatérni az egyház élére, mire – szó szerint megjegyeztem – ezt mondta: „Oda, ahol leszartak engem, a felszentelt püspöküket? Soha!”
De hát mindez régen volt. A mai kor gyermekeinek már csak a Békemenet maradt.
