A 2000-es évek elején, egyik nyár végén Egerben nyaraltunk a családdal, és alapból vasárnapig tartózkodtunk ott, ám pénteken este megcsörrent a telefonom. Pörce hívott, és azt a sajnálatos hírt közölte, hogy Bútiék találtak egy elgázolt és éppen ezért kondérba kívánkozó őzet.
Úgy történt az incidens, hogy mentek dolgozni hajnalban, mikor is megpillantották az állatot az út szélén a gazban. Mivel pedig Kisbúti időnként disznóöléseket szokott vállalni, a kocsi hátuljában egy slasher-horror leforgatásához elég halálos eszköz volt, így sokat nem is teketóriáztak. Kiugrottak, villámgyorsan feldarabolták az őzet, majd egy nejlonzsákban hazafuvarozták. Aztán visszaúton vigyorogva végignézték, hogy valakik közben egy törött autóval megálltak az út szélén, és lámpákkal a fejükön éppen az árokparti dzsungelt járták végig az áldozatot keresve. Nyilván ők ütötték el, csak haza kellett menniük harci szerszámokért, de mire visszaértek, már az állat nyomát se találták. Bútiék vidáman elhúztak mellettük, és még aznap össze is trombitálták a haveri kört, hogy jelezzék: másnap megrottyantják az őzet egy kerti partin. Ekkor riasztottak engem is: ha enni akarok belőle, menjek haza. Én másnap reggel magamhoz vettem teljes menetfelszerelésemet – háromszor két liter eredeti egri bor a Szépasszony-völgyből –, és az első vonattal elrajtoltam hazafelé.
Indulás előtt anyu még a lelkemre kötötte:
– Aztán nem ám nálunk lesz házibuli!
Én igyekeztem megnyugtatni:
– Ne aggódj, Pörcééknél főzünk!
Így békésen döcögtem hazafelé, és ahogy közeledtem Hanságszéppusztához, úgy lett egyre szürkébb az ég meg egyre sűrűbb az eső. Mire otthon leszálltam, már nem is egy esőfüggönyön, de egy eső-lakástextilnagykeren kellett átverekedni magamat, ezért úgy döntöttem, odaviszem Pörcéékhez a bort, mert így a teraszunkon nem tudunk héderelni. Gyorsan lecuccoltam, és mentem is ebédelni. A többiek ott a garázsban már elég hepik voltak, ezért nagyon kellett igyekeznem, hogy behozzam őket, de a pörkölt elfogyasztása után kora délutánra ez sikerült is. Három óra felé aggódva kérdeztem a többieket, mégis hogyan tervezik, mi lesz a borommal?
– Ne izgulj! – nyugtatott meg Búti. – Mindjárt odaugrunk hozzád, és megisszuk!
Mivel akkor épp elállt az eső, úgy döntöttem, nem tiltakozom. De a teraszos tervem most is befuccsolt, mert mire mindenki odaért, újra szakadni kezdett, így az étkezőasztalunkra raktam le a bort meg egy flakon hanságszéppusztai kerítésszaggatót. Ez a kombináció elég gyorsan megtette a hatását, és olyan este hat felé az alapvetően rocker haverjaim meg én már visítva üvöltöttük együtt a Búti által a családi gyűjteményből kiemelt 3×1 Kópé-kazettával, hogy „zsebkendőm négy sarka simára van vasalva”. Éppen ezért a vonalas telefon csörgését később csak Pörce hallotta meg, aki azonnal fel is kapta a kagylót:
– Halló, tessék, Koós-rezidencia! – rikkantott bele, miközben mi fejhangon azt tutultuk: „Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó…”
– Te nem Imi vagy! – szólt bele anyu a telefonba. „…van-e benne, van-e benne barna kislány eladó?…”
– Nem, csókolom, Pörce vagyok, adjam Kosit? „Ha nincs benne, ha nincs benne barna kislány eladó…”
– Azt megköszönném! „…dűljön össze, dűljön össze ez a vendégfogadó!”
Átvettem Pörcétől a telefont, és beleordítottam:
– Szia, anyu, mizu? „Lányok a legényt jól megbecsüljétek…”
– Nem azt mondtad, hogy nem lesz házibuli? „…ha részeg is, hazakísérjétek…”
– Azt te mondtad! Ömlik az eső, nem ülhettünk ki az udvarra! „…fektessétek a zöld paplanos ágyba…”
– Fú, de össze ne törjetek semmit! „…nyomjatok csókot a részeg pofájára!”
Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, aztán lecsaptam a telefont. Majd gyorsan felugrottam, hogy lekapjam Tikó fejéről azt a szép korondi vázát, melyet anyuék még nászajándékba kaptak, és amellyel a haverom üveges táncot akart bemutatni. Aztán elindultam vele a szüleim szobájában lévő szekrénysor irányába, hogy biztonságba helyezzem. Jámbi, aki az ajtóban ácsorgott, előzékenyen hátrébb lépett, ám azt nem vette észre, hogy mögötte pár centivel ott a hitvesi ágy, melyről, hogy a nyaralás alatt hadd szellőzzön, levették a matracokat. Jámbi be is zuhant az ágyrácsok közé, amik közül pár darabot magával rántva a segge az ágyneműtartó alján csattant. Beszorult és kapálózott, mint egy hátára fordult teknősbéka, úgy kellett kiemelnünk onnan, miközben én az arcába üvöltöttem:
– Te állat, szétverted anyámék ágyát!
Aztán tanulmányoztuk a helyzetet, és arra jutottunk, hogy a deszkákat szerencsére nem törte el, csak kiverte a helyéből. Jámbi feje már érdekesebben nézett ki, mert elég rendesen összekarmolták az ágy alkatrészei, így ő lett az első közülünk, aki úgy festett, mintha megverekedett volna Mike Tysonnal, de nem az utolsó. Mindenesetre gyorsan visszaállítottuk az eredeti állapotot, a bulit pedig beszüntettem, mielőtt még szétcsapják az egész házat.
– Menjünk vissza hozzánk! – javasolta Pörce. – Ott a garázsban nem tudunk sok kárt okozni!
Így is tettünk, felkaptam a maradék piát, és visszaballagtunk Pörcéékhez. Nekem viszont a garázsig nem sikerült eljutnom, mert valaki jó ötletnek gondolta, hogy a biciklijét az udvar legsötétebb járdarészére tegye. Én ezt nem vettem észre, úgyhogy átestem rajta, a hátsó fogaskeréksor két helyen beleállt a lábamba, plusz pofára érkeztem meg a betonra, így az arcom is összevertem. A többiek azonnal a segítségemre siettek, azaz álltak körülöttem és hangosan röhögtek.
– Kurva vicces, én meg elvérzek!
– Menj be, muter majd bekötöz! – mondta Pörce, én meg kicsomagoltam magam a bringából, és bementem a házukba, ahol Kriszti – közismertebb nevén a Hétfejű Tűzokádó Hiszti – néni színe elé járultam.
– Úristen, Imre, hogy nézel ki? – nyugtatott meg ő.
– Összeverekedtem egy biciklivel – mondtam a legvidámabb mosolyommal, amivel azt álcáztam, hogy leginkább vicsorognék a fájdalomtól. Hiszti néni rám pakolt két olyan vaskos kötést, mintha ágyúval lőtték volna el a lábamat, a fejemen lévő horzsolásokkal és zúzódásokkal meg úgysem tudott mit kezdeni, így utamra engedett. Visszatértem a többiek közé, akik azonnal fájdalomcsillapításra ítéltek, mintha nem lettem volna már így is eléggé leszedálva. Mindenesetre ezt folytattuk egészen addig, míg „azonnal menjünk bulizni!” hangulatúra nem ittuk magunkat. Ez éjféltájt következett be, és mivel tudtuk, hogy a szomszéd faluban, Kónyban van valami sátoros bál, be is céloztuk azt a rendezvényt. Egy apró problémával azonban szembe kellett néznünk: hatan voltunk és gyakorlatilag mind minimum dél óta ittunk. Azzal pedig, hogy kivertük a szobájából és rávettük a sofőrségre az addig békésen tévéző Zsanit, Pörce húgát, mindössze négyünk átjutását oldottuk meg. Pörce azonban nem esett kétségbe:
– Semmi gond! Előkapom a Babettát, valaki meg felpattan mögém!
Végül Kisbúti bizonyult elég részegnek ahhoz, hogy ne mérje fel a kockázatokat, és önként vállalta, hogy felül Pörce mögé. Mi elindultunk a kocsi felé, Pörce meg előtolta a motort és elindult az utcaajtó felé útitársával együtt. Ott azonban nem várt akadályba ütköztek, az ajtót ugyanis kitárt karokkal őrizte a Hétfejű Tűzokádó Hiszti néni:
– Ha ezen az ajtón ki mersz menni ilyen állapotban, akkor vissza se gyere! – közölte fiacskájával nem túl barátságos hangon.
– Jól van – törődött bele látszólag a sorsába Pörce, és a nyomában bandukoló Kisbútival megindult visszafelé. Ám hirtelen irányt váltott, majd a kapuhoz rohant, kitárta, és Babettástul, Kisbútistul kitört, mint Zrínyi Miklós Szigetvárról. Még annyit kiáltott vissza, miközben bepedálozta a motort:
– Ez nem az ajtó volt!
Mi persze megesküdtünk mindenre Hiszti néninek, hogy épségben hazahozzuk a fiát, majd elindultunk, csak mi főútnak, nem földúton, mint Pörce meg Kisbúti. Hamar oda is értünk a buli helyszínére, ahol már a beengedő biztonságiakat is ismertük, így azonnal megállítottak bennünket, hogy megtudják, miért is nézünk ki úgy, mint akik most értek haza a Don-kanyarból. Mire elmeséltük nekik a sztorit, a Babetta is megérkezett. Kisbúti leszállt róla, Pörce letámasztotta, majd csatlakoztak hozzánk.
– Hát titeket meg ki vert meg? – kérdezte Tomi, a főszekus, mikor alaposabban végigmérte a két motorost, akik tényleg döbbenetes látványt nyújtottak. Kisbútin néhány horzsolás volt, a ruhája egy kosz, szakadt, szóval kábé úgy festett, mint Bruce Willis, miután leszámolt a főgonosszal. Pörcének meg egy szép nagy mokkája volt, a szája feldagadva, mintha utánam ő is nekiugrott volna Mike Tysonnak.
– Megverték ezek magukat – nyugtattam meg Tomit, aztán a két kaszkadőr felé fordultam: – Ti meg mi a szart műveltetek?
– Valami állat elénk ugrott.
– Egy kivilágítatlan akácfa? – kérdeztem vigyorogva. – Vagy az ebédünk öccse akart bosszút állni?
Kisbúti Pörce válaszul érkező káromkodássorozatát már nem várta meg, mivel láthatóan a végét járta, hanem betrappolt a klotyóra hányni egyet. Én közben oldalra néztem, és megláttam Tomi Opelját, ami elég csúnyán meg volt zúzva, a lökhárító eltörött, a motorháztető behorpadt, a szélvédő megrepedt.
– Kocsiddal mi lett? – kérdeztem meglepődve.
– Ne tudd meg! – vörösödött el a szekus feje. – Tegnap hajnalban Széppusztánál elcsaptunk egy őzet, és mire visszaértünk a késsel, valaki lenyúlta. Ha megtudom, ki volt, tuti beverem az orrát!
– Hát, micsoda emberek vannak! – közöltem vele, és határozottan örülni kezdtem, hogy nem esett le neki az előbbi poénom. Még kicsit beszélgettünk ott, és közben egyre több haver gyűlt körénk, akiket alig tudtunk lepattintani. Mind azt kérdezgette, hogy biztonságiak csaptak-e meg minket, és hogy bosszút álljanak-e? Nagy nehezen sikerült erről lebeszélni őket, és már indultunk volna be a buliba, mikor előrontott Kisbúti, és jó hangosan kiabálni kezdett:
– Basszátok meg, akkorát okádtam, még a déli őzpörkölt fele is kijött!
Ezután villámgyorsan eszkalálódott a helyzet, Tomi megindult Kisbúti felé, a haverok meg körülöttünk egyemberként kiáltottak fel: ugye, hogy a biztonságiak voltak! És egy perc alatt akkora tömegbunyó alakult ki, hogy az bármelyik random westernfilmnek a becsületére vált volna. Végül a bentről kirohanó szekusok szedtek szét mindenkit, bár nem kis teljesítmény volt annyi embert szétbogozni, aki ott hirtelen egymásnak ugrott. Aztán közölték velünk meg a verekedést kezdő haverokkal, hogy jobb lesz, ha hazatérünk, így végül a buliba se jutottunk be. A hazaút aztán már problémamentesen sikeredett, de azt, hogy végül is Pörce a kapun vagy az ajtón keresztül ment-e be, nem tudom. Mindenesetre másnap is otthon találtam, szóval nem tagadták ki. De hát akkoriban ennél nagyobb őrültségeket is megbocsátottak a szüleink, ha legalább annyit fel tudtunk mutatni, hogy túléltük az ilyen és ehhez hasonló kalandokat.
Úgy történt az incidens, hogy mentek dolgozni hajnalban, mikor is megpillantották az állatot az út szélén a gazban. Mivel pedig Kisbúti időnként disznóöléseket szokott vállalni, a kocsi hátuljában egy slasher-horror leforgatásához elég halálos eszköz volt, így sokat nem is teketóriáztak. Kiugrottak, villámgyorsan feldarabolták az őzet, majd egy nejlonzsákban hazafuvarozták. Aztán visszaúton vigyorogva végignézték, hogy valakik közben egy törött autóval megálltak az út szélén, és lámpákkal a fejükön éppen az árokparti dzsungelt járták végig az áldozatot keresve. Nyilván ők ütötték el, csak haza kellett menniük harci szerszámokért, de mire visszaértek, már az állat nyomát se találták. Bútiék vidáman elhúztak mellettük, és még aznap össze is trombitálták a haveri kört, hogy jelezzék: másnap megrottyantják az őzet egy kerti partin. Ekkor riasztottak engem is: ha enni akarok belőle, menjek haza. Én másnap reggel magamhoz vettem teljes menetfelszerelésemet – háromszor két liter eredeti egri bor a Szépasszony-völgyből –, és az első vonattal elrajtoltam hazafelé.
Indulás előtt anyu még a lelkemre kötötte:
– Aztán nem ám nálunk lesz házibuli!
Én igyekeztem megnyugtatni:
– Ne aggódj, Pörcééknél főzünk!
Így békésen döcögtem hazafelé, és ahogy közeledtem Hanságszéppusztához, úgy lett egyre szürkébb az ég meg egyre sűrűbb az eső. Mire otthon leszálltam, már nem is egy esőfüggönyön, de egy eső-lakástextilnagykeren kellett átverekedni magamat, ezért úgy döntöttem, odaviszem Pörcéékhez a bort, mert így a teraszunkon nem tudunk héderelni. Gyorsan lecuccoltam, és mentem is ebédelni. A többiek ott a garázsban már elég hepik voltak, ezért nagyon kellett igyekeznem, hogy behozzam őket, de a pörkölt elfogyasztása után kora délutánra ez sikerült is. Három óra felé aggódva kérdeztem a többieket, mégis hogyan tervezik, mi lesz a borommal?
– Ne izgulj! – nyugtatott meg Búti. – Mindjárt odaugrunk hozzád, és megisszuk!
Mivel akkor épp elállt az eső, úgy döntöttem, nem tiltakozom. De a teraszos tervem most is befuccsolt, mert mire mindenki odaért, újra szakadni kezdett, így az étkezőasztalunkra raktam le a bort meg egy flakon hanságszéppusztai kerítésszaggatót. Ez a kombináció elég gyorsan megtette a hatását, és olyan este hat felé az alapvetően rocker haverjaim meg én már visítva üvöltöttük együtt a Búti által a családi gyűjteményből kiemelt 3×1 Kópé-kazettával, hogy „zsebkendőm négy sarka simára van vasalva”. Éppen ezért a vonalas telefon csörgését később csak Pörce hallotta meg, aki azonnal fel is kapta a kagylót:
– Halló, tessék, Koós-rezidencia! – rikkantott bele, miközben mi fejhangon azt tutultuk: „Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó…”
– Te nem Imi vagy! – szólt bele anyu a telefonba. „…van-e benne, van-e benne barna kislány eladó?…”
– Nem, csókolom, Pörce vagyok, adjam Kosit? „Ha nincs benne, ha nincs benne barna kislány eladó…”
– Azt megköszönném! „…dűljön össze, dűljön össze ez a vendégfogadó!”
Átvettem Pörcétől a telefont, és beleordítottam:
– Szia, anyu, mizu? „Lányok a legényt jól megbecsüljétek…”
– Nem azt mondtad, hogy nem lesz házibuli? „…ha részeg is, hazakísérjétek…”
– Azt te mondtad! Ömlik az eső, nem ülhettünk ki az udvarra! „…fektessétek a zöld paplanos ágyba…”
– Fú, de össze ne törjetek semmit! „…nyomjatok csókot a részeg pofájára!”
Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, aztán lecsaptam a telefont. Majd gyorsan felugrottam, hogy lekapjam Tikó fejéről azt a szép korondi vázát, melyet anyuék még nászajándékba kaptak, és amellyel a haverom üveges táncot akart bemutatni. Aztán elindultam vele a szüleim szobájában lévő szekrénysor irányába, hogy biztonságba helyezzem. Jámbi, aki az ajtóban ácsorgott, előzékenyen hátrébb lépett, ám azt nem vette észre, hogy mögötte pár centivel ott a hitvesi ágy, melyről, hogy a nyaralás alatt hadd szellőzzön, levették a matracokat. Jámbi be is zuhant az ágyrácsok közé, amik közül pár darabot magával rántva a segge az ágyneműtartó alján csattant. Beszorult és kapálózott, mint egy hátára fordult teknősbéka, úgy kellett kiemelnünk onnan, miközben én az arcába üvöltöttem:
– Te állat, szétverted anyámék ágyát!
Aztán tanulmányoztuk a helyzetet, és arra jutottunk, hogy a deszkákat szerencsére nem törte el, csak kiverte a helyéből. Jámbi feje már érdekesebben nézett ki, mert elég rendesen összekarmolták az ágy alkatrészei, így ő lett az első közülünk, aki úgy festett, mintha megverekedett volna Mike Tysonnal, de nem az utolsó. Mindenesetre gyorsan visszaállítottuk az eredeti állapotot, a bulit pedig beszüntettem, mielőtt még szétcsapják az egész házat.
– Menjünk vissza hozzánk! – javasolta Pörce. – Ott a garázsban nem tudunk sok kárt okozni!
Így is tettünk, felkaptam a maradék piát, és visszaballagtunk Pörcéékhez. Nekem viszont a garázsig nem sikerült eljutnom, mert valaki jó ötletnek gondolta, hogy a biciklijét az udvar legsötétebb járdarészére tegye. Én ezt nem vettem észre, úgyhogy átestem rajta, a hátsó fogaskeréksor két helyen beleállt a lábamba, plusz pofára érkeztem meg a betonra, így az arcom is összevertem. A többiek azonnal a segítségemre siettek, azaz álltak körülöttem és hangosan röhögtek.
– Kurva vicces, én meg elvérzek!
– Menj be, muter majd bekötöz! – mondta Pörce, én meg kicsomagoltam magam a bringából, és bementem a házukba, ahol Kriszti – közismertebb nevén a Hétfejű Tűzokádó Hiszti – néni színe elé járultam.
– Úristen, Imre, hogy nézel ki? – nyugtatott meg ő.
– Összeverekedtem egy biciklivel – mondtam a legvidámabb mosolyommal, amivel azt álcáztam, hogy leginkább vicsorognék a fájdalomtól. Hiszti néni rám pakolt két olyan vaskos kötést, mintha ágyúval lőtték volna el a lábamat, a fejemen lévő horzsolásokkal és zúzódásokkal meg úgysem tudott mit kezdeni, így utamra engedett. Visszatértem a többiek közé, akik azonnal fájdalomcsillapításra ítéltek, mintha nem lettem volna már így is eléggé leszedálva. Mindenesetre ezt folytattuk egészen addig, míg „azonnal menjünk bulizni!” hangulatúra nem ittuk magunkat. Ez éjféltájt következett be, és mivel tudtuk, hogy a szomszéd faluban, Kónyban van valami sátoros bál, be is céloztuk azt a rendezvényt. Egy apró problémával azonban szembe kellett néznünk: hatan voltunk és gyakorlatilag mind minimum dél óta ittunk. Azzal pedig, hogy kivertük a szobájából és rávettük a sofőrségre az addig békésen tévéző Zsanit, Pörce húgát, mindössze négyünk átjutását oldottuk meg. Pörce azonban nem esett kétségbe:
– Semmi gond! Előkapom a Babettát, valaki meg felpattan mögém!
Végül Kisbúti bizonyult elég részegnek ahhoz, hogy ne mérje fel a kockázatokat, és önként vállalta, hogy felül Pörce mögé. Mi elindultunk a kocsi felé, Pörce meg előtolta a motort és elindult az utcaajtó felé útitársával együtt. Ott azonban nem várt akadályba ütköztek, az ajtót ugyanis kitárt karokkal őrizte a Hétfejű Tűzokádó Hiszti néni:
– Ha ezen az ajtón ki mersz menni ilyen állapotban, akkor vissza se gyere! – közölte fiacskájával nem túl barátságos hangon.
– Jól van – törődött bele látszólag a sorsába Pörce, és a nyomában bandukoló Kisbútival megindult visszafelé. Ám hirtelen irányt váltott, majd a kapuhoz rohant, kitárta, és Babettástul, Kisbútistul kitört, mint Zrínyi Miklós Szigetvárról. Még annyit kiáltott vissza, miközben bepedálozta a motort:
– Ez nem az ajtó volt!
Mi persze megesküdtünk mindenre Hiszti néninek, hogy épségben hazahozzuk a fiát, majd elindultunk, csak mi főútnak, nem földúton, mint Pörce meg Kisbúti. Hamar oda is értünk a buli helyszínére, ahol már a beengedő biztonságiakat is ismertük, így azonnal megállítottak bennünket, hogy megtudják, miért is nézünk ki úgy, mint akik most értek haza a Don-kanyarból. Mire elmeséltük nekik a sztorit, a Babetta is megérkezett. Kisbúti leszállt róla, Pörce letámasztotta, majd csatlakoztak hozzánk.
– Hát titeket meg ki vert meg? – kérdezte Tomi, a főszekus, mikor alaposabban végigmérte a két motorost, akik tényleg döbbenetes látványt nyújtottak. Kisbútin néhány horzsolás volt, a ruhája egy kosz, szakadt, szóval kábé úgy festett, mint Bruce Willis, miután leszámolt a főgonosszal. Pörcének meg egy szép nagy mokkája volt, a szája feldagadva, mintha utánam ő is nekiugrott volna Mike Tysonnak.
– Megverték ezek magukat – nyugtattam meg Tomit, aztán a két kaszkadőr felé fordultam: – Ti meg mi a szart műveltetek?
– Valami állat elénk ugrott.
– Egy kivilágítatlan akácfa? – kérdeztem vigyorogva. – Vagy az ebédünk öccse akart bosszút állni?
Kisbúti Pörce válaszul érkező káromkodássorozatát már nem várta meg, mivel láthatóan a végét járta, hanem betrappolt a klotyóra hányni egyet. Én közben oldalra néztem, és megláttam Tomi Opelját, ami elég csúnyán meg volt zúzva, a lökhárító eltörött, a motorháztető behorpadt, a szélvédő megrepedt.
– Kocsiddal mi lett? – kérdeztem meglepődve.
– Ne tudd meg! – vörösödött el a szekus feje. – Tegnap hajnalban Széppusztánál elcsaptunk egy őzet, és mire visszaértünk a késsel, valaki lenyúlta. Ha megtudom, ki volt, tuti beverem az orrát!
– Hát, micsoda emberek vannak! – közöltem vele, és határozottan örülni kezdtem, hogy nem esett le neki az előbbi poénom. Még kicsit beszélgettünk ott, és közben egyre több haver gyűlt körénk, akiket alig tudtunk lepattintani. Mind azt kérdezgette, hogy biztonságiak csaptak-e meg minket, és hogy bosszút álljanak-e? Nagy nehezen sikerült erről lebeszélni őket, és már indultunk volna be a buliba, mikor előrontott Kisbúti, és jó hangosan kiabálni kezdett:
– Basszátok meg, akkorát okádtam, még a déli őzpörkölt fele is kijött!
Ezután villámgyorsan eszkalálódott a helyzet, Tomi megindult Kisbúti felé, a haverok meg körülöttünk egyemberként kiáltottak fel: ugye, hogy a biztonságiak voltak! És egy perc alatt akkora tömegbunyó alakult ki, hogy az bármelyik random westernfilmnek a becsületére vált volna. Végül a bentről kirohanó szekusok szedtek szét mindenkit, bár nem kis teljesítmény volt annyi embert szétbogozni, aki ott hirtelen egymásnak ugrott. Aztán közölték velünk meg a verekedést kezdő haverokkal, hogy jobb lesz, ha hazatérünk, így végül a buliba se jutottunk be. A hazaút aztán már problémamentesen sikeredett, de azt, hogy végül is Pörce a kapun vagy az ajtón keresztül ment-e be, nem tudom. Mindenesetre másnap is otthon találtam, szóval nem tagadták ki. De hát akkoriban ennél nagyobb őrültségeket is megbocsátottak a szüleink, ha legalább annyit fel tudtunk mutatni, hogy túléltük az ilyen és ehhez hasonló kalandokat.
