Két évvel ezelőtt egy idősgondozással foglalkozó, önkormányzati szervezésű online szociális szakmai konferencián azt ecsetelte a területért felelős államtitkár, hogyan, milyen ütemben adja át az állam a segítségre szorulók ellátásának feladatait az egyházaknak. Kijelentései alapján két dolog vált egyértelművé: egyrészt, hogy a kormány tudja, mekkora tömeg szorulna támogatásra, másrészt, hogy ez a legkevésbé sem érdekli az ország vezetőit. Amikor mindezt megírtam ennek a lapnak a hasábjain, lett nagy felháborodás, számonkérés. Nem, nem az volt a kérdés, miért passzolja le az idősgondozást az állam, hanem az, miért engedték meg a szervezők, hogy egy újságíró végig hallgassa a valós kormányzati terveket.
Részben ez a kormányzati struccpolitika (amiről nem akarok beszélni, az nincs) a magyarázat arra, miért érte majdhogynem váratlanul a közvéleményt a terv, hogy a szociális törvény rögzítse: az egyén, a család, az önkormányzatok és a civil szervezetek után, csak ötödik helyen lehet firtatni az állam felelősségét a gondozásra, gondoskodásra szorulók ellátásakor. Nevezhetjük ezt a hozzáállást félrevezetésnek, szimpla hazugságnak is, de valójában csak a társadalom éberségének kijátszásával vádolhatók a hatalmon lévők. Hiszen Pintér Sándor, az újabb kétharmadot hozó áprilisi választás utáni miniszteri meghallgatásán a parlament népjóléti bizottsága előtt, tehát egy nyilvános eseményen fejtette ki, hogy a szociális segítségnyújtás, a másokról való gondoskodás „nem állami monopólium”, hanem egy „társadalmi összefogást igénylő tevékenység”, amelyben szerepe van „az egyházaknak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak és a családoknak is”. Így, ebben a sorrendben hangzott el a felsorolás! Az már csak kis kommunikációs trükk, hogy a felelősségi lánc végéről az élre került a család, mire megszövegezték az ellenzék által csak „lex megdöglesz” néven emlegetett törvénymódosítást.
Valójában pedig állami szinten évekkel ezelőtt megszűnt a rászorultságon alapuló segítés, a szabályok betartásának kikényszerítése, az elrettentés vette át a helyét. A rendvédelemért is felelős tárca irányítja a közmunkaprogramokat, szabálysértés, ha a hajléktalan az utcán él, az iskolából kimaradó, mélyszegénységben élő gyerekeket nem segítik, hanem megfegyelmezik és hosszan lehet sorolni a példákat. A kormányzat ezekről a kérdésekről külön-külön sem szeret beszélni, nemhogy egy csomagban, viszont folyton azzal érvel, mennyivel növelte a szociális ágazatra fordított pénzeket az utóbbi években. A Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete azonban ezt a csúsztatást is megcáfolta a napokban. Az Eurostat adatain alapuló elemzésük szerint az egy főre jutó szociális kiadásokat nézve 2010-ben még az uniós átlag 27 százaléka jutott a magyaroknak, 2020-ban már csak 23 százaléka, miközben hazánk az egyik legrosszabb szociális helyzetű ország a közösségben. Az állami kivonulás a gondoskodásból tehát pénzügyi kihátrálást is jelent, már csak az hiányzik, hogy a kormány ebben a kérdésben is befejezze a hazudozást.