„Egyetlen nyelv van itt, amelynek kiejtését nem gondozza senki: a magyar. Vagy azt hiszik: úgyis tudja mindenki, vagy azt, hogy mindegy: akár jól, akár rosszul ejtjük, csak megértjük egymást” – vallotta Kodály Zoltán. A szakmai közvélekedés úgy tartja: ezektől a gondolatoktól, az 1938-ban elhangzott, Vessünk gátat kiejtésünk romlásának című rádióesszéjétől számíthatjuk a honi beszédművelés-tanítás és -képzés kezdeteit. Eszerint csupán három emberöltőnyi a tudatos szándék, melynek kimunkálója a retorikai megformáltságon túl a technikai megvalósítás gondosságára, a hangzás, a dallamív, a beszéd emberi zenéjének hitelességére figyelmeztetett. Azt hihetnők, ez – tekintve nyelvünk és beszédünk több évezredes múltját – nem mondható éppen korainak, de azért talán végzetesen késeinek sem nevezhető. Tegyük hozzá, ez nem függ össze a magyar beszédre irányuló figyelem itt bemutatandó legrégibb dokumentumával.
Ezek után talán meglepő, de tény: a magyar beszéd pallérozásának legelső nyoma és bizonyítéka nem más, mint legrégibb szövegemlékünk, az 1192-1195 körüli években írott Halotti beszéd és könyörgés. Miközben ezt igyekszünk igazolni, s ezzel kapcsolatosan több új megállapítást és hipotézist kívánunk közzétenni, sietünk megjegyezni: mindez semmit nem von le a Sajnovics János 1770-es megszólalásából (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Tyrnaviae [Nagyszombat], 1770), s a mindmáig megszületett nyelvi és nyelvtörténeti elemzések becséből – hiszen, hogy bibliai hasonlattal éljünk, legtöbbjük szerzőjének még saruszíját sem vagyunk méltók megoldani –, csupán új megvilágításba helyezzük az ismert megállapításokat; ugyanakkor jelen gondolatröptetés a más irányú elemzés és felfogás lehetőségeire is figyelmeztet.
A szakirodalom számára eddig fel sem tűnt néhány különös jelenség. Ilyen például az i-o-v-vel jelzett, legvalószínűbben jov-nak (és nem jou-nak, ahogy a Magyar nyelvemlékek című egyetemi tankönyv hiszi) ejtendő, "jobb" jelentésű szó, amely – mivel a latin eredetiből ez egyértelmű – itt kizárólag az oldalt jelenti, arra utal. Ha így van, akkor miért nem b vagy bb a végződése? Ugyanígy még csak föl sem merült a kérdés: miképpen lehetséges, hogy a szövegen belül több pont jelet (.) is találunk, de csak ezek egy része után kezdődik új mondat nagy kezdőbetűvel. Ráadásul a ponttal elválasztott szövegrészek hol tagmondatok, hol csak azon belüli szintaktikai egységek.
Miért ez a sajátos központozás? S vajon kinek szánt utasítás lehet? Megfejthető-e mindez 25-30 emberöltő távolából? Látszólag olyan, eddig fel sem ötlött kérdések ezek, melyekkel a terméketlen spekuláció ingoványos talajára tévedtünk. Vagy mégsem? Vegyük sorra a lehetőségeket! Az bizonyos – nemcsak latin címéből (Sermo super sepulchrum, azaz Beszéd a sír fölött), hanem abból a korabeli szokásból is, miszerint az emberek nem magukban, hanem mindent hangosan olvastak a reneszánszig –, hogy a szöveget eleve hangoztatásra, elmondásra szánták. Egy magyar írástudó számára pillanatig sem lehetett kétséges, hol vannak a szöveg belső határai, neki tehát fölösleges lett volna kitenni azokat a pontokat. De nemcsak ez lett volna oktalan többletmunka, hanem már magának a szövegnek a rögzítése is, hiszen milyen egyházi személy (pap vagy szerzetes) az, aki nem tud legalább három szertartást (keresztelést, esketést, temetést) fejből elvégezni? Abban az időben, amikor a képzett emberek egyik tulajdonsága, hogy akár oldalakat is megjegyeznek és visszamondanak egyszeri olvasásra! Ráadásul ebből a szövegből azt sem tudjuk meg, ki a halott, férfi-e vagy nő, ifjú-e vagy agg, családos-e avagy magányos? Csak két dolog bizonyos felőle: magyar és keresztény volt. (A harmadik bizonyosság lehetne, hogy halott, de ez kétséges, mert több tetszhalottat is elföldeltek az idők során…)
Sokan mintának tartják a Halotti beszéd és könyörgést temetéshez, de akkor a fenti eshetőségek ott lennének a sírbeszédben. A szöveg szándékos általánossága azonban nyilvánvalóan azt szolgálja, hogy bárhol elmondhassák a gyászoló hozzátartozói és barátai előtt. Akkor is, ha a részvevők bizonyos hányada talán nem is tud magyarul – nekik hangzik fel a miseszöveg két Kyrie eleison! felszólítása, hogy követhessék, hol járunk –, de ráadásul legvalószínűbben még az sem jártas a magyar nyelvben, aki olvassa. Ellenben bizonyosan ismeri az akkori világnyelvet, a latint, s így gond nélkül megbirkózhat a szöveggel. Csak éppen azt nem tudhatja fejből, hogy hol tartson – például levegővételéhez – szüneteket: ezt szolgálják a pontok. A látszólagosan hibás és indokolatlan iov a jobb helyett szintén így nyer értelmet, mert azt, hogy "jobb felül", a latin kiejtés szabályai szerint leginkább jovfelülnek kell hangoztatnunk.
A modern szakirodalomban még annak indoklását is megtalálhatjuk, hogy miért és mit szolgált – az ókorból itt maradt irányelvként – ez a sajátos tagolás. „A szövegek külső megjelenése is a hangos olvasáshoz igazodott. A kiejtéshez igazodva írtak a régiek – a görögök és a latinok –, nem a szóhatárokat tüntették fel, hanem a szólamhatárokat; tulajdonképpen a szövegtagolási mód a legerősebb bizonyítéka a hangos olvasás uralmának” – írta Adamikné Jászó Anna 2006-ban.
Mindehhez a temetést végző klerikus ama sötétnek mondott középkorban könnyűszerrel megszerezhette a felolvasandó szöveget, mert bár nem volt könyvtárközi kölcsönzés, de futárt szalaszthatott a kolostorba, ahol a bibliotékárius barát a kezébe nyomta a kódexet, amelyben gondosan megjelölte – a Pray-kódex esetében a 136/b lapon – a felolvasandó szöveget. S annak érdekében, amit tökéletes szolgáltatásnak kell korunkból látnunk, ugyan mi mást tehetett volna a korabeli tanár és beszédművelés-oktató szerepébe kényszerült kódexíró szerzetes, mint hogy igyekezett képzeletbeli, számára ismeretlen tanulója, szerzetestársa vagy papi személye szájába úgy adni a mondandót, ahogy az a reménybeli kegyes magyar hallgatóság szívét és tudatát is eléri majdan. A szándék egyértelműségéből és nemességéből az sem von le semmit, hogy a szöveg kései elemzői ezt már nem ismerték fel egy magában, csöndesen olvasó korban.