Képzeljük el, hogy vannak emberek, akik kódexeket másolnak. Az a munkájuk, arra áldozzák életük legértékesebb éveit – sokszor a szemük világával együtt –, hogy a könyvekbe írt tudást minél többekhez eljuttassák. És most gondoljuk hozzá, hogy megjelenik a csapatukban valaki, aki egyrészt másolás helyett a király megrendelésére hazugságokat körmöl a drága papírra, másrészt az eredeti kódexekből kitépett míves papírba csomagolja az uzsonnáját, sőt ugyanezt a nyersanyagot viszi magával akkor is, ha a dolgát végezni indul a szerzetesi rendház falához ragasztott pottyantós vécére.
A költői kérdést, hogy újságíró-e valaki pusztán azért, mert újságnak/hírportálnak/tévének/rádiónak tűnő felületekre cikknek/riportnak/interjúnak/tudósításnak tűnő anyagokat fabrikál, talán meg is válaszoltuk a fenti gondolatkísérlettel. Minden szakmának vannak alapvető, átlépésük esetén kiközösítést indukáló szabályai – az újságírásban ilyen például az, hogy előre megfontolt szándékkal nem hazudunk. Azaz tévedni emberi dolog, de évente több tucatnyi sajtópert elveszíteni mindig a hatalom javára „tévedve” már nem annyira. (Ebből a szempontból, csak a példa kedvéért, nagyon tanulságos végigpörgetni a hirado.hu helyreigazításait: van bőven, de örök életre szóló Magyar Hírlap-előfizetést érdemel, aki egynél több olyat talál köztük, amelyikben nem az ellenzék rovására rugaszkodott el a valóságtól a közmédiának csúfolt tudatipari műhely online álhír-lerakata.)
Az előbbiekből adódóan az M1-nél minden bizonnyal sokkal szabadabban szerkesztett magántévé nem a nézőpont-választékát diverzifikálja, és nem is közszolgálati normát teljesít, hanem éppen hogy normát sért, amikor önmagukat a szakmából kirekesztő médiamunkásokat hív – vagy enged – be a hírstúdiójába. Közéleti polémia érdekes módon mégsem abból lett, hogy a szerkesztő helyesen járt-e el, amikor Baranyi Krisztinát úgymond balról is, meg jobbról is kérdeztette, hanem abból, hogy a polgármesternek joga van-e megválogatni, kinek a kérdéseire válaszol. Azért fogalmazunk úgy, hogy érdekes módon, mert amennyire nem magától értetődő, hogy egy politikus üzembiztosan el tudja különíteni az újságírót a kormánypropagandistától, annyira egyértelmű, hogy egy szerkesztőségnek ezt a különbségtételt meg kell tudnia tenni. Ami viszont Baranyit, és az ő (előjel nélküli) diszkriminációhoz való jogát illeti: aki ezt a jogosultságot elvitatja, legyen kedves beidézni egyfelől egy olyan Orbán-interjút az elmúlt nyolc évből, amelyet a miniszterelnök nem a saját hivatalából – amúgy alkotmány- és törvénysértő módon - kézivezérelt orgánumnak adott a Rogán-stáb által előre megírt álkérdések és -válaszok alapján. (Fürjes Balázs figyelmébe: a polgármester ugyanolyan választott tisztségviselő, mint a kormányfő; ha az egyiknek nem szabad, akkor a másiknak sem, és vice versa.) Vagy legalább egyetlen (!) esetet 2010 áprilisától máig, amikor Orbán Viktor a köztévében-közrádióban kényelmetlen, netán kritikus kérdést kapott – csak hogy lássuk, egyenlő-e a mérce, és ugyanazon a pályán játsszuk-e a focit.