A világjárvány kitörésekor halálfélelemben élt az emberiség nagy része, mert a betegségről ellentmondásos hírek keringtek, amire a hivatalos szervek nem, vagy nem kielégítően reagáltak. A holisztikus szemléletű, természetgyógyász végzettséggel rendelkező orvosnő lelkiismerete nem nyugodott, nem hagyta magára életükért aggódó betegeit, elkezdett válaszolni a hozzá érkező levelekre, telefonokra. Nyunyóka helyett maszkot javasolt, stratégiai nyugalom helyett azonnali immunerősítést. Kidolgozta saját Covid-protokollját.
A mára 70 ezer fölé duzzadt közösség tagjainak kezét a járvány lecsengésével sem eresztette el, közösségi fóruma a mai napig aktív, mert a doktornő komolyan veszi esküjét, és rendszeresen információval látja el olvasótáborát. Meggyőződése szerint egészségügyi panaszokkal, kínokkal küszködő ember, legyen bár gazdag vagy szegény, balos vagy jobbos, semmilyen körülmények között nem maradhat ellátatlanul. Így lett Mangó Gabriella akaratlanul is az ország Covid-szakértő háziorvosa.
Emberségben egyként
Hét gyermeke van, a mindennapokban olasz mammaként igazgatja népes családját, emellett a médiában végez edukációt, irodalmi értékű könyveket ír. Három éve filmkészítésre adta a fejét, és elvégezte a Pécsi Tudományegyetem forgatókönyv- és drámaíró szakját. Mivel a filmhez pénz kell, ezért közösségi gyűjtést indított az általa alapított a ZOOM Egyesület nevében, producert szerzett Hutlassa Tamás személyében. A film témája sem mindennapi, sok embert érint – közvetve őt is. Tabutémáról szól. Egy fiútestbe született lány meséjét tárja a nagyközönség elé.
Gabriella emberként, nőként, anyaként nemcsak közvetett érintettsége miatt szeretné, ha elfogadóak lennénk egymással. Azt tartja, attól félünk, amit nem ismerünk, nem értünk. Filmetűdjével az a szándéka, hogy minden családban oldódjon a gyakran generációkig visszafejthető feszültség, az ebből fakadó fojtogató némaság, és kezdjenek beszélni a körükben fellelhető másságról. Végül felismerjék: bár sok mindenben különböznek, emberségükben mégis azonosak egymással. Támogató közéleti tevékenysége elismeréseként nemrégen megkapta a Leginspirálóbb hétköznapi hős díját.
„Ha egy művész lelkében megrezdül valami, akkor az alkotásra ösztönzi – meséli Gabriella. – Lehet ez egy hangfoszlány, egy röpke érzés, egy elsuhanó táj, a kedves mozdulata. Megmozgathatja a fantáziát egy történet, egy emberi sors, mint ahogyan nálam is történt. Amikor a fiam megvallotta nekünk, hogy ő fiútestbe született lány, összezavarodtam. Azon rágódtam, hogy én, mint általában a rendes, vidéki asszonyok, eleve fiúnak vártam őt. Aztán felismertem, milyen önző gondolat ez, mert hol van ebből a gyerek joga a saját életútjához, bármilyen rögös is legyen az. Majd az jutott eszembe, milyen anya vagyok én, hogy ebben a helyzetben magamra gondolok? Hát hol van itt a szeretet? A lányommal folytatott hosszas beszélgetéseim a szeretet olyan mélységére döbbentettek rá, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak – és persze neki. Zoé igazi nővé válásának spirituális élménye volt számomra az origó, ezért a filmem a család szerepéről és a szeretet megtalálásáról szól. Egy fiútestbe született lány meséjét tárom majd a nézők elé, olyan átlaggondolkodásúak elé, akik bátrak betekinteni egy másik ember és egy nehéz helyzetbe került család életébe, ezzel beleélhetik magukat annak gyökeres megváltozásába.”
A hallgatás falai
Gabriella nem lineáris szerkezetű, a szexuális irányultságot taglaló dokumentumfilmben gondolkodik, hanem egy több szálon futó, idősíkokon átívelő filmetűdöt készít a családról, a végtelen és nem felkérdező szeretetről, mint alap keresztény értékről, és magáról az emberről. „Alapvetésként kezeljük, hogy a történet nem fogja hergelni a többséget, akik a hagyományos férfi-női nemiszerep-felosztású párkapcsolatban élnek. Általános és égető problémának tartom, hogy a film beszéljen az abortusz témájáról, a széteső családokról, az egymástól való eltávolodásról, akár a családon belüli kommunikációs hézagokról is. A falakról, amelyeket a dacos hallgatással építünk magunk köré. Fizikai síkon szemléljük a homoszexuálisokat, a leszbikusokat, és egyéb mássággal élő embereket. Egyszerűbb buzizni, és azon morfondírozni, hogy ők vajon mivel és hogyan, mint megismerni a másikban rejlő lehetőségeket. A legtöbb, az átlagtól eltérő nemi szerepben élő és szerető ember nem magamutogató, a szexuális irányultságát megtartja magának. A film alapkérdése elsősorban az, hogy megvan-e valakinek a joga ahhoz, hogy szabadon eldönthesse, hogyan éljen, milyen munkát végezzen, kit vegyen feleségül, vagy kihez menjen hozzá, ezért a történet társadalmi jelentőséggel is bír. Változott-e valamit a család szerepe a XXI. században? Nyíltan kibeszéljük-e a konfliktusokat, vagy szőnyeg alá söpörjük azokat?”
A filmkészítéshez rengeteg pénz kell, ezért Gabriella közösségi gyűjtést indított. Azzal kezdte, hogy a közösségimédia-csoportjában coming out-olt. Írt egy posztot, amiben felvállalta, hogy egy transznemű gyermek édesanyja. „Izgatottan vártam a családommal, mi lesz a reakció, ám annak az eredménye végül mindannyiunkat elképesztett – emlékszik. – Egyrészt jöttek az adományok, másrészt gratuláltak a bátorságomhoz, de írtak szülők, nagyszülők is, hogy amióta elolvasták a posztomat, leültek beszélgetni a családi bajaikról, ami jót tett a megrendült kapcsolataiknak. A filmemmel talán sikerülhet összehozni szétszakított családokat. Biztatni őket, hogy nézzenek egymás szemébe, és bocsássák meg a vélt vagy valós sérelmeket. A tizenkét perces rövidfilm példát mutathat arra, hogyan kell békésen, egymást elfogadva, támogatva élni. Nem a fekete-fehér, igen-nem stílus jellemzi majd, hanem árnyalt történetet mesélünk el, hogy ne legyen ellenérzése a nézőnek. Hiszen pont az a cél, hogy mindenki találja meg a saját kérdéseit, és azokra idővel a válaszokat is.”
S hogy miért Szélcsengő lesz a film címe? „A lakás bejáratánál elhelyezett szélcsengő a hazaérkezést jelenti. A megérkezést. Otthon vagyok, ahol örömmel várnak, letehetem a külvilág terheit, megnyugodhatok. Másrészt a szélcsengő más-más formájú, eltérő anyagú, színű és méretű részekből áll, amelyek különböző hangon szólalnak meg, együttes szólamuk mégis harmóniát ad ki. Ilyen lehetne a család összhangzattana is, ha jól működne. És ilyen a társadalmunk, az emberiség többszólamúsága is.”
Filmkockák fejben
Gabriella ugyan nem vallásos, de erős hite van, és érzi, hogy ezt a történetet az égiek súgták, fentről kapta, mintegy áldásként. Benne már akkor pergett ez a film, amikor még a forgatókönyv sem volt meg. „Hiszek az elrendelésben, ennek a történetnek meg kellett születnie. A szívemben minden kockája forog, lüktet és él, ez tartja bennem a lelket sokszor, amikor nagyon elkeseredem olyan dolgokon, amelyeken nem tudok változtatni – mondja. – Azért mentem el Pécsi Tudományegyetemre forgatókönyvírást és drámaelméletet tanulni, mert hiába volt meg a film kockánként a fejemben, nem tudtam formába önteni.”
A hétköznapi munkája folytatásán túl – hiszen jelenleg is háziorvosként dolgozik –, úgy érzi, sok filmes feladat vár rá. Orvosként olyan sorsokat lát, amelyeket meg kell mutatnia a nagyközönségnek. Közéleti személyiségként olyan érdekes emberekkel is találkozik, akiknek az életútját, sikerük titkát érdemes szélesebb körben bemutatni, hátha a világ jobb lesz az egyéni sorsok megismerésén keresztül. Fontosnak tartja, hogy egészséggel, betegséggel kapcsolatos, közérthető ismeretterjesztő kisfilmeket is készítsen, mivel ezekből hatalmas a hiány.
És hogy miként alakul Zoé élete? „A lányom jól megvan a maga lányságával, köszöni szépen! Régebben rengeteg atrocitás érte a nyíltan vállalt transzneműségéért, de már örömmel és rendezetten éli az életét. Megoldotta a hivatalos iratainak névharmonizációját a nemváltásával, és az egyetemi diplomáján is átírták a nevét. Hálisten, ha bemegy egy postára, vagy bankba, nem kell szégyenkeznie, hogy miniszoknyás, hosszú hajú, csinos nőként férfineve van. Letelepedési engedélyt is kapott, Németországban él.”
Filmszemlék, fórumok, felismerések
A Szélcsengő forgatása jövő év februárjában-márciusában kezdődik, és várhatóan tavasszal befejeződik, majd az utómunkák következnek. Elsősorban filmszemlékre neveznek vele. Itthon országjáró körúton mutatják be, feldolgozó beszélgetéssel, szakemberekkel. Gabriella szeretné, ha a vetítés és a fórum végén mindenki úgy állna, fel, hogy „jé, milyen jót beszélgettünk, milyen jól megismertük egymást! Mindannyian emberek vagyunk és attól, hogy valaki másként gondolkodik, még lehet jó ember.”
